Hadfi

Dániel

Már gyerekkorában is állandóan kereste a kihívásokat. A szüleivel a hegyen lakott a XII. kerületben, és ha az édesapjával tartott hazafelé, sokszor megkérte, hogy egy kilométerrel előbb rakja őt ki az autóból. Utána futva próbálta megelőzni a kocsit, egészen biztosan hitt is benne, hogy sikerülni fog. 1989-ben a gazdagréti Csíki-hegyek Utcai Általános Iskolában Horváth Péter keze alatt kezdett el dzsúdózni, és már néhány foglalkozás után kereste az alkalmat, hogy a nálánál nagyobbakkal, erősebbekkel harcolhasson, legyűrhesse őket. Aztán a Spartacus egyik olimpikonja, Németh Károly kiszúrta a kis Hadfi kiemelkedő versenyszellemét, és elhívta az időszak egyik legerősebb budapesti klubjába, ahol akkoriban Hajtós Bertalan is tréningezett. A Spartacus 2000-ben megszűnt, ezt követően a Józsefvárosi DSE-hez került, de az újabb váltás elkerülhetetlen volt az előrelépéséhez. A Honvédban egy fiatal, ambiciózus edző, a későbbi mesteredző Toncs Péter várta. Nagy szeretettel fogadták, nemcsak egy klubot, egy új családot is kapott, ahol a továbbtanulás felé terelték, a TF-en nappali tagozaton testnevelő tanári végzettséget szerzett.

Amikor Hadfi Dániel veretes utánpótlás eredményekkel (a juniorok között világbajnoki és Európa-bajnoki bronzérmet szerzett, az U23-as Európa-bajnokságon pedig eljátszották neki a Himnuszt) feltűnt a 100 kilogrammos súlycsoportban, még a legendás paksi versenyző, a sportág első magyar olimpiai és világbajnoka, Kovács Antal is ott volt a sorban, bárkinek a világon kemény ellenfele volt. Az athéni olimpia után azonban már a visszavonulás foglalkoztatta, de azért még egyszer nekiveselkedett, hogy kiharcolja az Európa-bajnoki indulást. Hadfi is harcba indult. 2005-öt írtunk. És Varsóban egymásnak sodorta őket a sors. A tét a Világkupa-bronzérem volt, az, hogy a válogatási rendszerben melyikük kerül a magasabb polcra… „Ha szabad ilyet mondani, ez volt az életem mérkőzése. Nemcsak Anti volt az ellenfelem, a példaképem, az olimpiai bajnok, aki mindig barátként kezelt, buzdított, hanem saját magam is. Félre kellett tennem az Anti iránt érzett mérhetetlen tiszteletet, mert egy meccsen nagyon fontos, hogyan ugrassz az ellenfelednek. Ott állt előttem a szőnyegen, és egy pillanat alatt kiment belőlem minden erő. Azt hittem, teljesen csődöt mondok, aztán hirtelen visszaállt minden, mint egy áramszünet után. Hatalmasat küzdöttünk, egy jukóval sikerült nyernem. Meghajoltunk egymás előtt, kezet fogtunk, Anti gratulált, és amikor lejöttünk, ugyanolyan jó barátságban maradtunk, mint előtte. Sokan nem bírnak veszíteni, velem is előfordult, hogy nem jól kezeltem a kudarcot, akár az életben, az edzésen, játék közben, bárhol. Azon a meccsen megtanultam, hogy legalább olyan nagy szó a kudarcot is elviselni, mint győzni…”

A felnőtt mezőnyben 2006 hozta az igazi áttörést, a fináléig verekedte magát a tamperei Európa-bajnokságon, de az orosz Ruszlan Gaszimov elvitte előle az aranyérmet. A következő esztendő már Hadfié: megnyerte a párizsi szupertornát (amelyen korábban egyedül Kovács Antal tudott aranyérmet szerezni), és a világranglista első helyezettjeként léphetett tatamira a belgrádi Európa-bajnokságon. Ahol nagy skalpokat begyűjtve menetelt a döntőig, és ismét Gaszimov várt rá. „Amikor Tamperében felálltam a döntőre, még nagyon jó érzésem volt, de aztán megéreztem, mi a különbség egy arany és egy ezüst között. Megszereztem a vezetést, de Gaszimov egy grúztechnikával egyenlített. Balos felállású, így nagyon nehéz egyszerre elkapni mindkét lábát a páros lábfelszedéshez, de aztán valahogyan sikerült. Csakhogy nem volt az igazi a fogás, Gaszimov megkontrázta, és ő nyerte az Európa-bajnokságot. Belgrádban is bennem volt az elvesztett döntő emléke. Úgy gondoltam, hogy nehezebb ellenfelem is lehetne. Éreztem, hogy tart tőlem. Próbált lenyomni, a felállásnál visszalökött, de nem tudott kizökkenteni. Hallottam, hogy mindenhonnan nekem szurkolnak, szinte eksztázisban ment a munka, nem éreztem csöppnyi fáradtságot sem, olyan voltam, mint amikor egy órarugót felhúznak. Tudtam, hogy mikor jött el az idő, beugrottam, Gaszimov próbált kontrázni, de most nem engedtem el a lábát, mint Tamperében…” A hatalmas ippon Európa-bajnoki címet ért!

A párizsi tornagyőzelem és az Európa-bajnokság megnyerése után a riói olimpiai kvalifikációs világbajnokságon is felállhatott a dobogóra, Baczkó Bernadettel, Mészáros Anettel, Ungvári Miklóssal karöltve bronzérmes lett, így máris pekingi indulónak számított. Aztán valami megváltozott. „Orbáncos lett a fülem, egy svéd versenyen vérmérgezést kaptam, az immunrendszerem teljesen le volt gyengülve. Csak későn derült ki, nem sokkal az olimpia előtt, hogy a mandulám okozta mindezt. Nem lehetett mást tenni, kivették a mandulámat. Csakhogy Peking előtt a betegség és a műtét miatt a fő fegyveremet, az állóképességemet elveszítettem. Az önbizalmam szertefoszlott, életem legnagyobb eseménye előtt álltam, de valósággal összenyomódtam. Meccseket sem tudtam nyerni a nemzetközi versenyeken, kudarc kudarc hátán… Sokan segítettek, pszichológusok, orvosok, az edzőm, a barátaim, a családom, de elsősorban nekem kellett összekapnom magam. A Normafánál lakom, az olimpia előtt elmentem a kedvenc helyemre, az erdőbe, van ott néhány öreg fa, amelynél mindig nagyon jól érzem magam. Ott fogadtam meg, hogy ha eljön a nap, amikor küzdenem kell, nem úgy fogok felmenni a tatamira, mint egy beteg ember, akit most operáltak. Úgy kell felmennem, hogy győzni akarok, akár még meg is nyerhetem az olimpiát. Végül amit tudtam, azt kihoztam magamból, a hetedik hellyel a névjegyemet ott tudtam hagyni az olimpián, de arra vagyok igazán büszke, hogy minden egyes meccsen győzni akartam” – idézte fel a történteket A magyar judo aranykönyvében.

Peking után újabb „tragédia” következett Hadfi Dániel számára: a judóban jelentős szabályváltozásokat vezettek be, a versenyző fő technikáját pedig betiltották. „Nagyon rosszul érintett, de elfogadtam, hogy ezen nem tudok változtatni. Mindent megpróbáltunk, hogy meg tudjak újulni, az erőt a kétszeresére felhozni, a technikát átkonvertálni, az állóképességet tovább javítani, végigpróbáltunk mindent lentről, fentről, jobbról és balról, nem szálltam ki, nem adtam fel akkor sem, amikor csak veszítettem. Sokszor járt a fejemben Radnóti Mint a bika című verse, mert én is úgy küzdöttem, mint a bika. Mindig is reális célokat tűztem ki magam elé, szerettem volna még egy Világkupán felállni a dobogóra, hogy bizonyítsam, ezekkel a szabályokkal is el tudom érni. Ez a pillanat is elérkezett Tbilisziben, és kárpótolt a rengeteg kudarcért. És igen! Végig éreztem, hogy mindenki maximálisan mellettem áll, mert ez a sport sosem hagy magára. Azt tartom az egyik legfontosabb feladatomnak, hogy ennek a sportnak valamit vissza tudjak adni.” Visszavonulása után a Honvéd szakosztályánál dolgozott, majd barátjával, sporttársával, Bere Tamással megalapította a Budai Judo Akadémiát, ott, ahol annak idején elkezdte, a gazdagréti Csíki-hegyek Utcai Általános Iskolában. A televíziók képernyőin is rendszeresen feltűnik: a Hajime Judo Magazin 2012-es rajtja óta ő a sportági magazin műsorvezetője.

Olimpiai 7. (2008, Peking, 100 kg), világranglista 1. (2007, 100 kg), vb 3. (2007, Rio de Janeiro, 100 kg); vb 7. (2005, Kairó, 100 kg); Európa-bajnok (2007, Belgrád, 100 kg), Eb 2. (2006, Tampere, 100 kg), csapat Európa-bajnok (2009, Miskolc), csapat Eb 2. (2005, Debrecen), egyetemi és főiskolai vb 3. (2006, Szuvon, 100 kg), U23-as Európa-bajnok (2004, Ljubljana, 90 kg), junior vb 3. (2000, Nabeul, 90 kg), junior Eb 3. (2000, Nicosia, 90 kg), 2x magyar bajnok (2002, 90 kg; 2004, 100 kg)