Nagysolymosi

Sándor

Tizenkét éves volt, amikor először lement a kecskeméti dzsúdósok közé. „Eleinte vívni jártam, de az nagyon drága sport volt akkoriban, havi húsz forintot nem tudtak erre áldozni a szüleim. Aztán 1969-ben betoppantam a dzsúdóterembe. Megláttam a kecskemétiek egyik válogatott versenyzőjét, Kiss Endrét, aki akkor huszonkét éves volt. Éppen fociztak, nem volt rajta a dzsudogi, láttam mennyire erős, izmos. Olyan akartam lenni, mint ő. Egészen addig verekedős srác voltam, sok problémával, de cselgáncsosként többé nem verekedtem.” Nagy Lajos, Varga András és id. Nagysolymosi Sándor edzők kezei alatt négy év múlva megszerezte első kiemelkedő nemzetközi sikerét, megnyerte a budapesti Ifjúsági Barátság Versenyt, három évvel később Észak-Koreában ismételni tudott. 1977-ben karnyújtásnyira került az éremtől a berlini junior Európa-bajnokságon, végül ötödik lett. Dörömbölt a felnőtt válogatott ajtaján.

A moszkvai olimpia után már ő volt a 71 kilósok első embere, aki élt is a bizalommal: az első hazai rendezésű világversenyen, az 1981-es debreceni Eb-n ezüstérmet szerzett, a világbajnokságokon pedig az ötödik és a hetedik helyig jutott. Arról azonban szó sem lehetett, hogy az olimpiai keretbe kerüljön, mert 1983-ban fegyelmi vétség miatt kirakták a válogatottból. Szakított az élsporttal, éjszakai portásnak állt, a 80-as években (ahogyan később is) szívesen alkalmaztak erős embereket a szórakozóhelyeken. „Elég jól kerestem, edzésre keveset jártam, inkább kondizgattam a tanyánkon. Néhány hét után leültem az apámmal, és elpanaszoltam neki, mennyire hiányzik a judo. Egyszer csak elém állt, hogy amíg én sportolok, addig eltartaná a családomat, elhordana a versenyekre, edzésekre, csak folytassam. Így is lett. Szilveszter este még elmentem dolgozni, de a főnöktől kikértem az utolsó fizetésem, mert éjfélkor már indultam a tíz kilométeres dombfutáson. Így kezdtem újra a munkát.”

Megküzdött a fogyasztással, tíz kilót adott le a versenysúlyának visszaszerzéséért, de a kapitánnyal, Moravetz Ferenccel is tisztáznia kellett a céljait. Szólt neki, hogy újra megpróbálja. Azt felelte, majd kíváncsi lesz erre. Egy miskolci rangsorversenyen indult újra, nem túl jó formában harmadik lett. "Nem láttam, de éreztem, hogy legyintenek rám, ennyi volt, ez is elúszott az éjszakában. Aztán jött a Hungária-kupa, már ütőképes voltam, nyertem, aztán áprilisban egy holland versenyen is aranyérmes lettem. Moravetz meghívott a tatai edzőtáborba, aztán kihirdette az olimpiai keretet, benne a nevemmel. Sokáig ott voltunk a táborban, aztán egyik nap hallottuk a rádióban Buda Istvánt.”

Magyarország visszalépett az olimpiai részvételtől. A sportolók közül ki-ki vérmérséklete szerint reagált a döntésre. Akadt, akiből kirobbant a düh, tört-zúzott, akadt, aki hangosan – és kitartóan – káromkodott, de olyan is, aki könnyes szemmel nézett maga elé. Nagysolymosi csendesen összecsomagolt és hazament. „A dzsúdósok közül csak Moravetzcel tartottam a kapcsolatot. Ő keresett meg, hogy a lengyelek rendeznek egy versenyt az olimpia helyett, menjek már el, megkapunk mindent, mintha az olimpián járnánk.” 1984-ben Los Angeles helyett Varsóban, a Barátság versenyen szólították tatamira legjobbjainkat.

A lengyel fővárosban, 1984. augusztus 25-én három súlycsoportban rendeztek finálét, mindháromban szovjet résztvevővel, és annak rendje és módja szerint az első kettőben szovjet győztessel. A harmadik fináléban Nagysolymosi ellenfele a kétszeres világbajnoki bronzérmes, Európa-bajnok Tamaz Namgalauri volt, de a kecskeméti dzsúdóst ezen a napon senki sem tudta legyőzni, a küzdelmek során ellenfelei egyetlen értékelhető akciót sem tudtak „rajta” végrehajtani. A Barátság-versenyeken tíz aranyérmet nyert Magyarország, Nagysolymosi mellett az atléta Bakos György, a birkózó Gáspár Tamás, a kerékpáros Somogyi Miklós, a sportlövő Kotroczó Lászlóné, a vívó Stefanek Gertrúd és Kolczonay Ernő, a női tőrvívócsapat, az öttusázó Fábián László, illetve az öttusa-válogatott. Valamennyiüket olimpiai bajnokként ismeri el a törvény, legalábbis ugyanolyan mértékű életjáradékban részesülhetnek, mint az igazi ötkarikás bajnokok. Ez azonban aligha kárpótolhatja azokat, akiknek az 1984-es olimpia lehetett volna pályafutásuk legfontosabb eseménye.

A csalódott dzsúdósaink közül többen befejezték, Solyka is, noha még csak huszonnyolc éves volt. Sosem szakadt el azonban a sportágtól, 2000-ben feltámasztotta poraiból a kecskeméti dzsúdót, hét éven át ebben a csapatban szerepelt az Európa-bajnoki címet szerző Ungvári Miklós is. Edzőként és sportvezetőként is magas pozícióba jutott, 2005 és 2009 között szövetségi kapitányként vezette a magyar válogatottat, ebben az időszakban hat világbajnoki és tizenegy Európa-bajnoki érmet szereztek versenyzőink. A Kecskeméti Judo Club elnöke lett. Négy gyermeke van, valamennyi megismerkedett a dzsúdóval, két felnőtt fia pedig versenyzőként és edzőként követte őt a tatamin.

• Barátság Verseny 1. (1984, Varsó, 71 kg) • Vb 5. (1981, Maastricht, 71 kg) • Vb 7. (1983, Moszkva, 71 kg) • Eb 2. (1981, Debrecen, 71 kg) • Universiade 3. (1985, Kobe, 78 kg) • 2x Ifjúsági Barátság Verseny 1. (1973, Budapest, 70 kg; 1976, Phenjan, 70) • Junior Eb-5. (1977, Berlin, 71 kg) • Veterán Eb-1. (2003, Kecskemét, +100 kg) • 4x magyar bajnok (1978, 71 kg; 1981, 71 kg; 1982, 78 kg; 1983, 78 kg)

A varsói győzelem után az Év férfi cselgáncsozójának választották Magyarországon, 2005-ben és 2007-ben az Év edzője lett Kecskeméten, 2008-ban átvehette a MOB Fair Play-díját, sportszerű cselekedetéért.

• Judoinfo.hu • Gombkötő Roland: A magyar judo aranykönyve • Sági József: A magyar judosport fél évszázada • Arcanum • Judoinside.com