Vértesy

József Sándor Gyula

A húszas-harmincas évek egyik legjobb vízilabdázója, aki tagja volt az első olimpiai bajnokcsapatnak 1932-ben – edzősködni anyagi okokból kezdett, ösztöneit és tapasztalatait követve; a saját maga által kidolgozott, ún. résztávos módszerrel olimpiai bajnoki címig vitte a legendás Csik Ferencet, a világháború után pedig vízilabda-edzőként dolgozott; szövetségi kapitányként csak azért nem alkothatott nagyot, mert egy, a filmtörténelem által is megörökített bornírt incidens miatt leváltották az ötvenes évek legsötétebb időszakában. Komjádi Béla egyik kedvenc játékosaként három olimpián szerepelt a vízilabda-válogatottban (1924-28-32), a nagy maestro jó szokásához híven más formában is egyengette Vértesy pályafutását, például a harmincas évek elején. Maga Vértesy erről így emlékezett meg Peterdi Pál “Ó, póló!” című könyvében: “Akkortájt érdekes fordulat állt be az életemben. Edzősködni kezdtem. Nem szégyellem bevallani, elsősorban anyagi okok miatt. Sosem tartoztam a pénzarisztokrácia sorába, minden garast kétszer is meg kellett fognom. Ilyen esetben egy menedékünk volt. Komjádi Béla. A nagy és jóságos atya ugyan maga sem dúskált, de a jóég tudja, hogyan, mindig talált valami megoldást. Engem például elszerzett edzőnek a BEAC- hoz. Havi nyolcvan pengőért. Csodák csodája, az ügy nagyszerűen bevágott. Egyszerre feltámadt bennem minden, amit immáron tízegynéhány éves pályám során megfigyeltem, és a harmincas évek közepére Európa-rangú gárdát sikerült összehoznom a BEAC-ban. Nem túlzás. 1936-ban tizenkét bajnoki számból kilencet mi nyertünk, és az egyetemi klub legénysége olimpiai programmal Európa bármely úszóválogatottját megverte volna. Lengyel Árpád, Lengvári Ákos, Zebrák .. . És persze még valaki. Csik Ferkó. Ferkó nagyszerű ember volt. És ha más öröm nem ért volna a medencék környékén, mint az, hogy vele dolgozhattam... az is elég lett volna egy hosszú életre.”

Avagy tény és való, a 100 gyors berlini bajnokának Vértesy volt a felkészítője – szimplán tapasztalataira alapozva dolgozta ki a résztávos módszert, amelynek hála a fantasztikusan alázatos és szorgalmas Csik a kort uraló japán sprinterek elé kerülhetett. Más kérdés, hogy Vértesy itthonról szoríthatott tanítványának, Berlinbe ugyanis nem vitték ki – a válogatottba azért nem került be, mert a Komjádi 1933-as halála után kinevezett kapitány, Beleznay László közölte, “túlságosan ideges típus”, az olyanokra pedig nincs szükség a csapatban. Tény és való, a negyvenes években a fiatalabb generációk által már csak “Jozef”-ként emlegetett kiválóság sosem tartotta magában a mérgét. Ahogy egy megemlékezésben írták róla: “a sértődékenység állandó kísérője volt életének, nyughatatlan természete, szüntelen lángolása, túlzott, mások által sokszor indokolatlannak tartott igényessége, érdes modora gyakran vezetett konfliktushoz.” Élete legfontosabb, sorsfordító eseménye is pont e lobbanékonysághoz volt köthető. Holott 1949-ben rábízták a vízilabda-válogatott vezetését, és ő hatalmas lendülettel látott munkához. Azonnal felmérte, hogy az 1948-at követő forradalmi változás, azaz az állójáték eltörlése teljesen más alapokra helyezi a vízilabdát – a bajnokik mutatták, hogy a játékosok úszótudása és erőnléte totálisan elégtelen a teljesen megújult játékhoz, ezért például a téli összetartásokon kizárólag úszóedzéseket tartott a csapatnak. Egyhamar azonban nem derülhetett ki “élesben”, meddig jutott a gárdával, minthogy a Rákosi-korszak legsötétetebb éveiben járván még a bécsi Eb-ről is távolmaradt a magyar úszó és pólós delegáció. Ez volt a válasz arra, hogy a LEN – sejtve, mi zajlik épp a vasfüggöny mögött – elvette Budapesttől az 1950-es kontinensviadal rendezési jogát. A csehszlovákokkal vívott tesztmeccseken ugyan remekelt a csapat, ám nyilván az lett volna a mérvadó, hogy lássák: mire megyünk az olaszok és a jugoszlávok ellen. Később kiderült (meg is nyertük az olimpiát 1952-ben) – akkor azonban már nem Vértesy vezette a csapatot.

Aki látta A Tanú című filmet, annak alighanem örökre az emlékezetébe vésődött a sportuszodai jelenet Bástya elvtárssal, akit az igazgatói minőségében szerencsétlenkedő Pelikán gátőr von kérdőre, hogy van-e jegye, milyen alapon úszkál egyedül a medencében. Nos, a jelenetet Vértesy József története ihlette, aki a válogatott egyik edzése előtt megütközve látta, hogy egy ember zavartalanul úszkál a szigeti ötvenesben, holott a tréningekre rendre kiürült a pálya. Először normális hangon kérte az illetőt, hogy szíveskedjék befejezni a tempózást, ám miután a férfi rá sem hederített, Vértesy idővel a maga szokott módján, emelt hangon, válogatott szitkokat szórva próbálta kiűzni a vízből. Végül sikerrel járt – ám ennek ára volt: három hónap múlva különösebb indoklás nélkül leváltották, merthogy kiderült, az ÁVH harmadik emberét zavarta ki a medencéből. Holott Vértesy – aki mindvégig megtartotta könyvtárosi állását a pólós beosztások mellett – nagyon értette a dolgát. Állandóan beugrott az edzéseken a vízbe, és testközelből vezényelte a gyakorlásokat. Úszás közben fapapuccsal klopfolta a játékosok hátát: „Kitett fej, kitett fej, láb-láb-láb!..” Olykor a végletekig elcsigázott emberre zuhant rá a partról, és még egy ideig a víz alatt tartotta, majd amikor fel- engedte, csak annyit üvöltött a képébe: „Tüdő, tüdő, tüdő!”

Egy kiválasztott körnek – Antal, Jeney, Lemhényi, Szalay, Gyarmati – a lágymányosi uszoda vizében tartott nem egyszer háromórás foglalkozásokat, amelyeken orrvérzésig gyakoroltatta a legkülönfélébb elemeket. A játékosként aztán páratlan karriert befutó Gyarmati Dezső fogalmazta meg a lényeget: „Addig jó játékos voltam, de Jozef alatt váltam világklasszis játékossá. Ő győztes csapatokat sosem csinált, viszont a játék részleteit senki sem ismerte, senki sem tanította jobban.” Nos, ő volt Jozef, akit a szigeti incidens sem változtatott meg, lobbanékonysága okán szinte egyetlen klubban sem maradt egy évnél tovább, volt szaktanácsadó a Vasas-nál, vezette a Csepel Autó és az OSC együttesét, amikor pedig nem edzősködött, könyvtárosként dolgozott. Tán a legfontosabb, legtermékenyebb esztendőknek mégicsak a hetvenes évek első felét tarthatjuk, amikor még egyszer odaállt a partra, sőt, a fiatalokat sokszor meglepve újfent bement a vízbe – így pallérozta ifjú klasszisok sorát a KSI-ben 1970 és 1975 között. Halálos ágyán sem tagadta meg magát – egy ízben ráripakodott a mellette sajnálkozó hozzátartozókra és barátokra: “Mi az? Mit csináltok ti itt? Képesek vagytok elrontani a kedvemet? Mit siránkoztok? Tartalmas, csodás életem volt. Olyan, amire vágytam. Ennek örülni s nem szomorkodni kell. Itt az idő, nekem hamarosan mennem kell. Menjetek hát ti is szépen, békével. Nem hallottátok?!” Aztán ment, ő is, 1983-ban – a szívében valahára békességgel.