Németh

János

Németh János kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó 1906. június 12-én született Budapesten. Az 1932-es Los Angeles-i és az 1936-os berlini ötkarikás játékokon győztes magyar válogatott tagja; az 1948-as londoni játékokon szövetségi kapitányként is ezüstéremig vezette nemzeti csapatunkat. Háromszor nyert Európa-bajnokságot (1931, Párizs; 1934, Magdeburg; 1938, London), s tizenegy magyar bajnoki aranyérem is díszíti gyűjteményét. Nyugodtan kijelenthetjük, korának szupersztárja volt, a megállíthatatlan csatár, egyike a valaha élt legkiválóbb pólósoknak. Madridban hunyt el, 1988. március 5-én. Németh – aki egyébként a János névre nem is biztos, hogy hallgatott volna, hiszen mindenki csupán Jameszként ismerte – az 1920-as évek első felében a Nemzeti SC-ben kezdte sportkarrierjét. 1926-ban az Újpesthez igazolt, ahol játékos-pályafutása nagyobbik részét töltötte. A második világháború alatt a Ferencváros sorait is erősítette.

Annyi bizonyos, hogy nem áldotta meg könnyű természettel sors – ezt később maga is elismerte –, edzőivel és játékostársaival sem volt mindig felhőtlen a viszonya. Helyzetét nehezítette, hogy egyszerű családból származott, márpedig a vízilabdások körében már akkor is igen erőteljesen preferálták a tanulást, a felsőfokú végzettség megszerzését. Ha létezett valaki, aki nem illett ebbe a miliőbe, az a tüskés modorú Németh Jamesz volt – ellenben, amit a medencében produkált, azt nem lehetett utánozni. Így hát a kezdeti nehézségek után társai is befogadták maguk közé. Komjádi Béla fedezte fel 21 éves korában, s szóba került, hogy kiviszi az 1927-es Európa-bajnokságra, az utolsó pillanatban azonban kitette a csapatból. Jamesz, akit sohasem diplomatikus stílusa miatt emlegettek az uszodákban, kérdőre vonta a mestert, majd kölcsönösen melegebb éghajlatra küldték egymást, aminek az lett az eredménye, hogy a csatár nem csupán az aktuális Eb-ről, hanem az 1928-as amszterdami olimpiáról is lemaradt. Csakhogy a vérig sértett Némethet nem olyan fából faragták, hogy feladja, elvégre a vízilabda mindennél többet jelentett számára. Habár a válogatottban mellőzték, az Újpestben egyre jobb formát mutatott – ráadásul, miután Hollandiában „csupán” az ezüstérmet sikerült megszereznünk egy, a németek ellen hosszabbításban elvesztett finálé után (5:2 oda), idővel Komjádi is elgondolkodott azon, hogy az ilyen kiélezett meccseken talán a gólvágó Németh jelenthetné a mérleg nyelvét a javunkra. Így hát végül félretették nézeteltéréseiket, s az 1931-es, magyar győzelemmel végződő Európa-bajnokságon már Jamesz is vízbe ugorhatott a válogatott tagjaként.

Azután jött az 1932-es olimpia, Los Angelesben. Itt pedig Németh sajátos módon állt bosszút mesterén, aki korábban hosszú éveken keresztül „jegelte”. Úgy alakult, hogy az első mérkőzésünket éppen Németországgal játszottuk, a párosítást illetően tehát megismétlődött a ’28-as torna fináléja. Mivel a magyar együttes gerince továbbra is az Amszterdamban is szereplő játékosokból állt, a rossz emlékű vereség miatt szinte mindenki aggódott valamelyest – kivéve Némethet, aki megmondta Komjádinak, hogy négyet fog dobni a németeknek. Azután tényleg négy gólt szerzett, s minden egyes találatánál kikiabált trénerünk felé, hogy mennyi még a „tartozása”. Jamesz rafináltságát ismerve persze ez egy ki nem mondott fricska is volt a szövetségi kapitány felé: „Komi bácsi! Hogy is volt az nélkülem rendezett amszterdami döntő?” Győztünk 6:2-re, azután a japánoknak Németh kilencet vágott a következő meccsen, amelyen 18:0-ra diadalmaskodtunk. Utána még az amerikaiaknak is dobott kettőt a harmadik összecsapáson (7:0 ide), majd mehettünk is átvenni az aranyérmet. Akik visszaemlékeztek a játékára, váltig állították: Jamesz ellen nem lehetett eredményesen védekezni. Ha a jobb kezét lefogták, ballal lőtt gólt; ha lenyomták a víz alá, hogy csak a tenyere látszott ki, úgy pöckölte be a hálóba a labdát; csavart, ejtett, állítólag még fejjel és lábbal is szerzett gólt. Persze közben maga is csípett, rúgott, harapott – nem létezett hatásos módszer ellene.

Mondani sem kell, hogy a mellőzése többé nem került szóba, annak ellenére sem, hogy olykor a társaival is összeveszett. Halassy Olivérrel például, aki a csapat másik szupersztárja volt, korábban barátok voltak, miután azonban „Oli” úgymond parancsolgatni kezdett neki, mint „öregebb” játékos, már-már megutálták egymást, s csak pályafutásuk végén békültek ki. De a medencében ez nem látszott, mert mindketten ugyanazt akarták: a győzelmet. Márpedig, ha ők ketten ott voltak, az ellenfeleknek garantáltan nem sok babér termett. Németh az 1936-os berlini olimpián mind a hét mérkőzésünkön játszott. A jugoszlávoknak 2, a máltaiaknak és a briteknek 4–4, a belgáknak 1, a hollandoknak 6 gólt szórt – persze mindegyiket győztes mérkőzésen. Betalált a németek elleni, rendkívül feszült, 2:2-re végződő találkozón is, majd az aranyéremről döntő meccsen, ahol úgy kellett győznünk, hogy gyakorlatilag nem kaphattunk gólt, sérülten is hármat vágott a franciáknak. Nyertünk 5:0-ra és jobb gólaránnyal a miénk lett az arany a németek előtt, Berlinben, Hitler árnyékában. A többiek is termelték szorgalmasan a gólokat, de Jamesz egymaga 21-et jegyzett a 44 találatunkból.

Több olimpián viszont a háború miatt már nem vehetett részt, s végül 1944-ben visszavonult a játéktól. Összesen 105-ször szerepelt a magyar vízilabda-válogatottban. Már játékos-pályafutása végén is dolgozott rövid ideig szövetségi kapitányként, de a legfontosabb eredménye 1948-as kapitányságához fűződik, amikor ezüstéremig vezette csapatunkat a londoni olimpián. Nem sok kellett volna a végső győzelemhez, de egy olaszok elleni 4:3-as vereség miatt „csak” az ezüstérem lett a jutalmunk. A pólócsatárok egyik legnagyobbika 1956 végén külföldre távozott, s Spanyolországban telepedett le. Az úszósport hírességeinek örökségét ápoló intézet (International Swimming Hall of Fame) 1969-ben fogadta tagjai közé. Élete vége felé, 1981-ben Komjádi aranycsapata címmel könyvet adott ki, amelyben nagy tisztelettel beszélt néhai mesteréről, akivel annak idején annyit vitázott. A legendás gólvágó végül Madridban hunyt el, 1988 márciusában. Sz. K.