Háromszor nyert magyar bajnoki címet
Sárkány Miklós 1908. augusztus 15-én született Budapesten. 1922-től a III. Kerületi Torna és Vívó Egylet színeiben versenyzett. Az ott eltöltött mintegy másfél évtizedet követően az Újpesti Torna Egyletbe igazolt át, ahol játékos-pályafutása utolsó szakaszát töltötte, 1938 és 1942 között. A vízilabdázás mellett úszott is, de legnagyobb eredményeit pólósként érte el. Háromszor nyert magyar bajnoki címet (1928, 1939, 1941). 1930-ben Magyar Kupa-győztes is lett.
Két olimpiai aranyérmet nyert
A válogatottban hatvan alkalommal játszott. 1930-ban, Darmstadtban még „csak” ezüst-, 1933-ban, Torinóban már aranyérmes lett a főiskolai világbajnokságon. A felnőtt válogatottal 1931-ben, 1934-ben és 1938-ban is Európa-bajnok, négyszer pedig Európa-kupa-győztes (1929, 1930, 1937, 1939) lett. Pályafutása legnagyobb sikereit a két olimpiai aranyérem jelentette (1932, 1936). Los Angelesben elsősorban tartalékként vette számításba Komjádi Béla, de egy meccsre azért bevetette, így Sárkány Miklós is olimpiai bajnok lett. A legkönnyebbnek vélt mérkőzésen, a japánok ellen játszott, 18:0-ra nyert a magyar csapat. Az 1936-os olimpiára szintén utazhatott a kiváló hátvéd, aki időközben Magdeburgban egy újabb Eb-aranyat is „bezsebelt” (1934). Berlinben már négy alkalommal kapott szerepet, Jugoszlávia (4:1), Málta (12:0), Belgium (3:0) és Hollandia ellen (8:0). Védőmunkáját, teljesítményét dicséri, hogy mindössze egyetlen gólt kapott ezen a négy mérkőzésen a magyar csapat. Az újabb olimpiai bajnoki címet bebiztosító, franciák elleni „thriller” (5:0) után Sárkány Miklós a következőket mondta: „Még egy ilyen mérkőzés és mehetünk ki a temetőbe. Nézni sokkal nehezebb, mint játszani!” Ezt követően, Londonban is nyert egy aranyérmet az 1938-as kontinensviadalon, szerencsére kevesebb izgalommal.
Az ötvenes évek egyik legsikeresebb klubedzője volt a magyar pólóban
A második világháborút követően Sárkány Miklóst kinevezték a magyar válogatott szövetségi kapitányává. A posztot 1945 és 1947 között töltötte be. Az 1947-es, Monte-Carlóban rendezett Európa-bajnokságon 4. helyezést ért el a válogatottal. Ezt követően az UTE, majd a Dózsa (Dózsa SE, Bp. Dózsa, Újpesti Dózsa) edzőjeként dolgozott, ötször is bajnoki címet nyert a lila-fehérekkel (1948, 1950, 1951, 1952, 1955). Az 1956-os forradalom után, februárban Londonba szerződött, majd az Amerikai Egyesült Államokba próbált eljutni, de saját elmondása szerint kommunista ügynöknek hitték, ezért végül Nyugat-Németországba ment, Wuppertalba. Ott sem távolodott el vízilabdától, sőt, 1968 és 1973 között az NSZK pólóválogatottjának szövetségi kapitányaként dolgozott. Nyugdíjba vonulását követően Bécsbe költözött, s bár később haza-hazalátogatott, az osztrák fővárosban hunyt el.
Az olimpiai kitűzőt mindig a gallérján hordta
Aggastyán korában, 1994-ben, egy interjúban megkérdezték tőle, hogy megvannak-e még olimpiai ereklyéi, mire azt válaszolta, hogy amióta egyszer betörtek a lakásába, egy bank széfjében tárolja őket – azok ugyanis az életét jelentik. Akárcsak 1932-es olimpiai kitűzője, amit mindig a gallérján hordott. A nagyszerű sportember 1998 decemberében hunyta le örökre a szemét
Források
Laky Rudolf: Magyar olimpikonok A-tól Z-ig (1896–1936)
Rózsaligeti László: Magyar Olimpiai Lexikon 1896-2012. Ötkarikás érmeseink
Peterdi Pál: Gyarmati sors avagy egy bal kéz története