Tarics

Sándor Gyula

Dr. Tarics Sándor 1913. szeptember 23-án született Budapesten. 1923 és 1931 között az óbudai Árpád Gimnázium csapatában kezdett vízilabdázni. Saját elmondása szerint Komjádi Béla figyelt fel rá, amikor az egyik gimnáziumi mérkőzésen pimasz módon úgy szerzett gólt, hogy a kapus kezéből ütötte be a labdát a hálóba – ezt követően pedig hirtelen azt vette észre, hogy már az ifjúsági válogatott edzésein ugrik a medencébe. 1931-től a Magyar Atlétikai Club (MAC) játékosa volt, amellyel bajnokságot ugyan nem tudott nyerni, de három ezüstérmet (1933, 1935, 1936) és ugyanannyi bronzot (1938, 1939, 1940) igen. A főiskolai világbajnokságokon három aranyéremben is részt vállalt a magyar csapat tagjaként (1933, Torino; 1935, Budapest; 1937, Párizs).

Pályafutása legsikeresebb éve az 1936-os volt, egyébként éppen abban az esztendőben védte meg diplomamunkáját a Műegyetemen. A berlini olimpián csupán egy meccsen kapott szerepet, aminek az oka abban keresendő, hogy Beleznay László szövetségi kapitány ragaszkodott a válogatott már korábban kialakult, világverő magjához, amibe ő nem tartozott bele. Tarics a második összecsapásunkon, Málta ellen (12:0) centerként négy gólt szerzett. ez volt az a mérkőzés, amelyen az egyik máltai játékos elájult és kis híján a vízbe fulladt; végül kimentették, de nem tudta folytatni a játékot. Kapitányunk sportszerűségből kihívta a vízből támadónkat, Németh „Jameszt”, hogy a felek egyenlő létszámmal folytathassák a küzdelmet. Nagy kockázatot ugyan nem vállaltunk ezzel, de Tarics később úgy emlékezett vissza az esetre, hogy még a nehezen kivívott győzelmeink után sem kaptak nagyobb tapsot, mint akkor. Később pedig, immár nélküle, a társak hihetetlen küzdelemben elhódították az olimpiai aranyat – éppen a németek elől.

Összesen hat alkalommal játszott a magyar válogatottban, pár évvel a berlini olimpia után (egyes források szerint 1939-ben, mások szerint 1940-ben) visszavonult az aktív sportolástól, hogy mérnöki munkájára koncentrálhasson. 1941-ben szakmai tanulmányúton járt az Egyesült Államokban, megfigyelte többek között chicagói földalatti építését is. Miután hazatért, 1943-ban megvédte doktori disszertációját, amely a Tanulmány a geodéziai számítások köréből címet viselte. A háború után, 1938-ban, legálisan, egy amerikai ösztöndíjat elnyerve távozott az országból, vissza azonban már nem tért. Több amerikai egyetemen is oktatott, általában keresnie sem kellett a lehetőséget, a felsőoktatási intézmények maguk hívták, hogy előadásokat tartson náluk. 1950-ben egy San Franciscó-i mérnöki tervezőirodában társelnök lett, később tulajdonos is. Itt kezdett el földrengésbiztos épületekkel foglalkozni, amivel – nyugodtan mondhatjuk – hamarosan világhírre tett szert. Más kérdés, hogy Magyarországon erről akkoriban nem nagyon lehetett hallani, mert a rendszerváltásig idehaza nem volt ildomos emlegetni a nevét.

A Kaliforniai Egyetem professzoraként felvette a kapcsolatot az amerikai Földrengéskutató Intézettel, amely később anyagi támogatást is nyújtott számára kutatásaihoz, fejlesztéseihez. Nevéhez köthető többek között a Tarics-féle földrengés-szigetelő pogácsák feltalálása, amelyek lényege, hogy – nem feltétlenül szakszerűen megfogalmazva –, képesek elnyelni a földrengés energiájának nagyobbik részét és visszaállítani az épület eredeti egyensúlyi állapotát. Az Amerikai Mérnökök Egyesülete és az ENSZ földrengésügyi bizottsága is tagjai sorába fogadta. A rendszerváltást követően Tarics Sándor végül visszakapta, amit a második világháború után elveszített, s amire mindvégig annyira vágyott: a megbecsülést hazájától. Az egyik vele készült interjúban elmondta, nagyon örül neki, hogy nem felejtették el, s hogy a Magyar Olimpiai Bizottság több alkalommal is megkereste, sőt, 2003-ban díjat is adományozott számára. Életművét 2011-ben végül a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével is honorálták – tegyük hozzá, hogy még sportolóként 1936-ban a Toldi Miklósról elnevezett aranyéremmel, majd 1940-ben a szintúgy Toldi nevét viselő emlékérem bronz fokozatával is kitüntették. Külön érdekesség, hogy 2011 nyarától öt éven át ő volt a világ legidősebb, élő olimpikonja. Életének 103. évében, 2016 tavaszán, a kaliforniai Belvedere-ben tért örök nyugalomra.

Rózsaligeti László: Magyar Olimpiai Lexikon 1896-2012. Ötkarikás érmeseink Ch. Gáll András–S. Tóth János: Tarics Sándor 100. A legidősebb élő olimpiai bajnok Jocha Károly: Ötkarikás beszélgetések aranyérmeseinkkel (Budapest, 2017)