Tolnai

Tibor

Hódmezővásárhely szülötte, tanulmányai nagy részét is itt végezte. Nagyapjától és édesapjától tanulta meg a lépéseket kisiskolásként, majd 10 éves kora körül a helyi úttörőház szakkörében Lázár István kezdte tanítgatni, mígnem igazolt sakkozó lett. Ekkor Szigeti János vette szárnyai alá. Nagyon megszerette a játékot, sakksikereiről 12 évesen jelentek meg az első hírek. Sokat tanult a négy esztendővel idősebb Grószpéter Attilától, aki szintén ott sakkozott, és már mester volt. 1977-ben az országos úttörő-olimpián harmadik, 1978-ban első lett, és ennek hatására a sokszoros bajnokcsapat, a BEK-győztes Bp. Spartacus megkereste, ő pedig elfogadta az ajánlatukat.

15 évesen, szülei nélkül felköltözött a fővárosba, és a nevét is megváltoztatta, hiszen addig Boczor Tibor volt. A kétmilliós metropolisz nagyságrendekkel különbözött az alföldi kisvárostól minden tekintetben, ám Csom István nagymester segítségére nemcsak a sakktanulásban, hanem az élet útvesztőiben is számíthatott. A szövetkezeti klubban szakmailag Pintér Józseftől is sokat ellesett, és emellett szorgalmasan bejárt a Magyar Sakkszövetségbe Varnusz Egon és Flórián Tibor mesterek foglalkozásaira. Gyorsan fejlődött, tehetségét nem volt nehéz felismerni, s ennek eredményeképpen 1982-ben átvehette a mesteri oklevelet, és viszontagságos út után az érettségi bizonyítványt is. Ekkor már érdekelte a kártyázás – ami a szocializmusban hazárdjátéknak minősült –, ám ennek ellenére első ízben bejutott a magyar bajnokság döntőjébe (ahol későbbi szereplései során kétszer bronzérmet akasztottak a nyakába). A katonaság gyötrelmes időszaka némi visszaesést hozott, de szerencsére honvédos pártfogói – dr. Liptay László és Ozsváth András mesterek – megmentették a sakknak. 1985-ben FIDE-mester, 1986-ban nemzetközi mester lett, és hamarosan hazánk egyik éljátékosává vált. Legendás barátság fűzte a fiatalon elhunyt Perényi Béla, valamint Szalánczi Emil nemzetközi mesterekhez, akikkel közösen kutatták kedvenc megnyitásuk, a szicíliai védelem sárkány változatát.

Amikor 1990-ben a FIDE megítélte neki a nagymesteri címet, már bőven túl volt a bemutatkozáson a magyar válogatottban, hiszen 1989-ben tagja volt a csapat-világbajnokságon 4., és az Európa-bajnokságon 11. helyezett gárdának. Aztán 1990-ben a sakkolimpiai csapatban is debütált 75%-os eredménnyel, s úgy tűnt, állandó tagja lesz a nemzeti együttesnek. Hogy nem így lett, leginkább a királyoknak és dámáknak köszönhető, csak nem a sakktáblán… 1992-ben még leült a hazai rendezésű kontinensbajnokságon a magyar B válogatottban, aztán szép lassan visszavonult a magas szintű versenyzéstől, s átváltott a hivatásos pókerezésre. Ebbe a családalapítás is belejátszott: 1995-ben feleségül vette Grábics Mónika későbbi női nagymestert. A szerencsejátékban is sikeres lett, például 1996-ban a hétlapos, ún. „Seven Card”-ban Európa-bajnokságot nyert, és ezenkívül is számtalan nagy nyereményt tehetett zsebre az elmúlt évtizedekben. Ezzel a mai napig a legeredményesebb pókerjátékosok közé tartozik Magyarországon. A sakkal már csak ritkán kerül kapcsolatba, még a villámműfajban is, pedig egykor kiemelkedő snellezőnek számított itthon és a nagyvilágban egyaránt.

• Szigeti János: Adalékok Hódmezővásárhely hét évtizedes sakktörténetéhez (Budapest, 1996) • Jakobetz László: Miért nem lettek profi sakkozók? (Budapest, 2006) • Arcanum