Bóbis

Ildikó

Édesapja, Bóbis Gyula, aki 1948-ban Londonban szabadfogású nehézsúlyú birkózóként 39 évesen olimpiai bajnok lett, úgy gondolta, hogy az öt gyermekük közül Ildikó lehet az, aki folytathatja az ő sportsikereit. 1957 október közepén vitte fel a BVSC vívótermébe, és attól a naptól Bóbis Ildikó egy életre elkötelezte magát a vívásnak és a BVSC-nek, mely az egyedüli klubja maradt hosszú pályája alatt. A legelején Nagy Árpád rakta le az alapokat, ő a legjobb alapozó edző hírében állt akkor (1958-1960). Edzői: Hatz Szepi József (1960-1963), Lukovich István (1963-1965) és végül dr. Bay Béla (1965-1980). Lelkesen dolgozott minden mesterével, gyakran előfordult, hogy dr. Bay Bélával 40-50 percig is tartott a közös munka, mely során pihenésként dr. Bay sok-sok nagy vívó életéből vett történetet is elmesélt. Szorgalma, kitartása nem lankadt, így 1961-ben már első osztályú minősítése volt, 1963-ban és 1964-ben ifjúsági magyar bajnok lett, 1963-ban az ifjúsági világbajnokságon ötödik volt. Majd miután egy hosszan tartott betegségből felépült, újrakezdte…

Először 1966-ban került be a válogatottba. Juhász Katalin sérülése miatt az akkori szövetségi kapitány, Sákovics József, mint a legígéretesebb fiatalt, őt vitte ki a moszkvai vb-re, ahol a csapattal ezüstérmet nyert, ám ennél nagyobb meglepetésre az egyéni versenyben a dobogó harmadik fokára léphetett. Végeredményben a két szovjet, Szamuszenko és Zabelina mögött sajátos helyzet alakult ki. A három versenyző nemcsak, hogy azonos győzelemmel, de teljesen azonos kapott és adott találattal szerepelt. Minthogy a szabályok csak az első hely eldöntéséről intézkedtek ilyen esetben, újravívásról a DT (Directoire Technique/Világbajnokok vezérkara) úgy döntött, hogy mind a három versenyző bronzérmet kap, így Bóbis is. A Népsport erről számolt be: „… mint a világbajnokság legeredményesebben szerepelt újonca, Bóbis a TASSZ sportszerkesztőségének ajándékát kapta, egy nagyszerű Kijev fényképezőgépet.”

Egy évvel később Montrealban szintén duplázott: egy csapat aranyat és ismét egy egyéni bronzot hozott haza. Szovjet-magyar csapatdöntő. 8:7-re vezettek a szovjetek, amikor az utolsó csörtére Bóbis állt ki az előző évi világbajnok Szamuszenko ellen. Néhány másodperccel az idő lejárta előtt bevitte a győztes tust (4:3) és így aranyérmes lett a csapat (8:8, jobb találatarány). Bóbis három győzelmet aratott. Az egyéniben a döntőben az első három mérkőzését elvesztette, a negyedikben nyert a római olimpiai bajnok, a német Schmid ellen (4:0), majd a romániai Szabó-Orbán ellen is 4:0, és ezzel a világbajnokságon bronzérmes lett. „Édesapám nem járt a versenyeimre, édesanyám viszont majdnem minden jelentős találkozón jelen volt. Ha jól vívtam és eredményes is voltam, édesapám csak mosolygott, ha kiestem, gyakran mondogatta, hogy hagyjam inkább abba, nem érdemes tovább csinálni. Vesztett verseny után ez a "szívderítő "biztatás nem igazán esett jól. Viszont amikor Montrealban világbajnok lettem, küldött egy gratuláló táviratot. Annak nagyon örültem, s annak is, hogy a mexikói olimpiai ezüstérmet még megélhette.” – emlékezett vissza Bóbis.

1967-ben a mexikói előolimpián aranyérmes lett a csapat, 1968-ban pedig az olimpián ezüstérmes. Az elődöntőben a románok ellen 8:7-es magyar vezetésnél megint Bóbisra szakadt az utolsó mérkőzés terhe, igaz csak egy tust kellett bevinnie Drimba ellen. Ezt túlteljesítette, bár vesztett (3:4), de a csapat 8:8-nál jobb tusaránnyal a döntőbe került. Ott viszont a szovjetek taroltak (3:9), Bóbis egy győzelmet ért el, Gorohova ellen 4:3, Zabelina és Szamuszenko ellen viszont nullán maradt. Egyéniben helyezetlen lett. 1969-ben megszületett első gyermeke, és bár hamar visszatért a pástra és az eredmények sem maradtak el, mégis kimaradt a válogatottból. 1971-ben Bécsben a világbajnokságon második lett a válogatott tagjaként, a szovjetek ellen 6:9, Bóbis két nyert asszójával.

1972 év elején meghalt az édesapja, így apja emlékére még nagyobb elánnal vetette bele magát az edzésmunkába. Münchenben bejutott a hatos döntőbe, ahol máig vitatott bírói ítéletek után a második helyet szerezte meg (3 győzelem és két vereség, a kevesebb kapott találat döntött a javára), ahogy a csapattal is ezüstérmes lett. A csapatnak kétszer „sikerült” találkozni a szovjetekkel. Előbb 4:9 lett az eredmény, igazságosan egyik magyar se volt képes egynél több győzelemre. A döntőben egy kicsit változott a képlet, Bóbis két meccset fogott, Zabelina és Gorohova ellen 4:0, de Bjelova ellen 0:4. A vége 5:9 lett. „Jó lett volna, ha már az én időmben is létezett volna a videó bíró alkalmazás. Úgy érzem, hogy több esetben is jobb helyezésem lehetett volna. A csapattagok esetében az is szerencsés lett volna, ha dolgozott volna mellettünk pszichológus is, de abban az időben ez sajnos ismeretlen fogalom volt.”

A következő két év tele volt sikerekkel, Göteborgban a világbajnokság (1973) csapatsikert jelentett: a szovjetek ellen 8:7 arányú győzelem született, hat év után ismét Magyarország lett a világbajnok. 1974 volt a csúcséve, megnyerte a magyar bajnokságot, a világkupát és világbajnokságon is nagyon sikeres volt: Grenoble egyéni világbajnoki aranyat és csapatezüstöt hozott. A grenoble-i döntőbe három magyar került, Bóbis és Tordasi négy-négy győzelemmel vezette a tabellát. Az újravívásban Bóbis lehengerlő volt (4:2) és elhódította a világbajnoki címet. Szolnoki lett a negyedik. A „Bóbita” becenevű vívónőnek külön örömet jelentett, hogy 1974-ben a világversenyeken nyújtott addigi teljesítménye alapján ő kapta azt a csodálatos sevres-i porcelánból készült vázát, amelyet Valery Giscard D’Estaing, a Francia Köztársaság akkori elnöke ajánlott fel. A csapatdöntőben Bóbis még 7:7-re egyenlítette a mérkőzés állását, de végül a szovjetek nyerték az aranyat (7:9). 1975-ben Budapesten rendezték a világbajnokságot, Bóbis ismét két éremmel zárta a versenyt. A csapatdöntőben ezüstre futotta, szovjet-magyar (3:9), Tordasi és Bóbis nullát „lőttek”. Egyéniben viszont Marost 4:0-ra verte. Bóbis még két győzelmet húzott be és így lett bronzérmes.

1976-ból Montrealból csapatbronzzal tért haza. Az elődöntőig minden rendben ment, akkor azonban a franciák ellen 8:8-nál találataránnyal vereség (Bóbis csak egy meccset nyert) és így a bronzmérkőzés következett az NSZK ellen (9:4), de ott Bóbis nem lépett pástra. Az egyéniben, ha ő nem is, de a sisakja olimpiai bajnok lett. Történt ugyanis, hogy Tordasi fejvédője úgy megsérült, hogy abban már nem vívhatott és Bóbis segítette ki az övével. Bóbist négy vereség érte, Tordasitól 5:3-ra kapott ki, s egy győzelmet jegyzett a szovjet Bjelova ellen (5:4). Bóbis a hatodik helyen zárta a versenyt. Az utolsó világbajnoksága 1977-ben volt Buenos Airesben, ahonnan egy hatodik helyet sikerült elcsípnie egyéniben. „A vívóstílusomról azt mondták, hogy szépen vívtam, jó technikám volt, bátor, támadó szellemben harcoltam. Védekezésem sokat fejlődött a dr. Bay Béla bácsival eltöltött közös munka kapcsán. Ő sokszor visszaszúrt nekem az iskolában, és ha nem figyeltem kellően, az nagyon fájdalmas volt.” –emlékezett a bajnoknő.

A vívást folytatta, ám a ’80-as moszkvai olimpiára már nem válogatták be. Egyesületében 1977-től edzősködött, 1985-ben pedig megszerezte a Testnevelési Főiskolán a szakedzői diplomát is, 1995-ig működött a BVSC kötelékében, ahonnan korkedvezménnyel ment nyugdíjba. Két házasságából három gyermeke született (Ildikó 1969, Gergely 1978, Ágnes 1981) és három unokája is van. Kedvenc időtöltései közé sorolja az úszást és a klasszikus zene hallgatását. Emellett leginkább a két kutyájával osztja meg a békés mindennapjait.

• Hencsei Pál-Ivanics Tibor: Magyar vívók az olimpiai játékokon (2006) • Jocha Károly: Siker vagy kudarc? (2007) • Kozák Péter: Ki kicsoda a magyar sportéletben? I. (1995) • olimpia.hu • arcanum.com • olympedia.org