Maróczy

Géza

Maróczi József lakatos-ezermester és Valkovics Rozál háztartásbeli első gyermeke Geiza, nem sokkal a kiegyezés után, 1870. március 3-án született Szegeden. A család nem élt fényűzően, de nélkülözniük sem kellett; időnként cselédjük is volt. A vállalkozó szellemű apa számtalan tevékenységgel próbálta hattagú családját eltartani, miközben a gyermekek szépen cseperedtek. Maróczy Géza (aki mindig y-nal írta a nevét) a piaristákhoz járt gimnáziumba, és 14 éves korában ösmerkedett meg a sakkal. Édesapja malmozni szeretett és fiát is erre oktatta, illetve a gépészmérnöki pályára szánta. "Gizi" első sakktanítója Bartos Vilmos volt, aki a házukban lakott.

Érettségi bizonyítványát 1889-ben vehette át, amikor már viszonylag jól sakkozott. A középiskolás éveiben az órák alatt is a sakkal foglalkozott, majd a tanítás után Szeged kávéházaiban mutatta be vakon játszó tudományát a társadalmi előkelőségek nagy csodálatára. A "kunsztoláshoz" iskolaigazgatói engedélyre volt szüksége a szerény, magas, szikár fiatalembernek. Az 1890-es évek legelején rövid időt Zürichben töltött tanulmányúton, ahol inkább sakktudását mélyítette Márki István tankönyve alapján. Majd a főváros környékére költözött, több budapesti egyetemi szakra is beiratkozott, de nem végezte el azokat; 1892-ben már műszaki rajzoló "díjnokként" alkalmazták a Káposztásmegyeri Vízműveknél. A sakkozással természetesen a munka mellett is intenzíven foglalkozott, és a kisebb pesti kávéházakat hamarosan kinőtte.

Ekkor áttette székhelyét a Nádor utcai Velence Kávéházba, ahol a Budapesti Sakkozó Társaság működött a kor legerősebb sakkozója, Makovetz Gyula vezetésével. Hamarosan dr. Jacobi Samu vette szárnyai alá, de Erkel Ferenc és Bláthy Ottó Titusz is a klub tagjai voltak. Az itt folyó élénk sakkélet és a leginkább Makovetz-cel vívott csaták hatására Maróczy játékereje nagyságrendekkel izmosodott, és néhány év alatt a legjobb sakkozóvá vált az elméleti ismeretekben és a gyakorlati játékban egyaránt. Közben felbukkant a kor másik üdvöskéje, a Felvidékről származó Charousek Rezső is, aki nem csak ellenfele, hanem jó barátja lett Maróczynak. Ők nyerték holtversenyben az 1893-ban kezdődött első magyar távizeneti versenyt, aminek hatására Maróczy meghívta magához a "magyar sakkfaluba", Nagy-Téténybe, és bevezette a BST köreibe is. Charousek két év múlva Maróczy lakótársa lett, és ez mindkettőjük további sakkfejlődéséhez vezetett. Ekkor a játékerejük közel megegyező volt.

1895-re a "második magyar triumvirátus" - Maróczy, Charousek, Makovetz - ifjú tagjai nemzetközi szintre is éretté váltak. (Egyes nézetek szerint velük Magyarország sorra nyerte volna a sakkolimpiákat, ha akkor már rendeztek volna olyanokat.) Így jutott el az akkor már mesteri erővel sakkozó Maróczy Hastingsbe, és innentől sorolhatjuk a világelitbe: ugyanis megnyerte a mesterképző főtornát, és utána is sorra verte az angol kiválóságokat! A győzelemét követően megnyíltak előtte a külföldi klubok ajtajai, hiszen a nemzetközileg is elismert mesteri cím birtokosa lett. A nagy német meistertől, Tarraschtól kapott tankönyve pedig nemcsak ajándék, hanem a szakmai tudását egész életére megalapozó kötet is lett.

Magyarország 1896-os millenniumi évben a két barát együtt játszott a leghíresebb tornákon. Nürnbergben Maróczy szerepelt jobban, és egyedüli 2. helye nagy elismerést váltott ki (miközben Charousek két vállra fektette a győztes, aktív világbajnok Emanuel Laskert). A több esztendei előkészület után megrendezett budapesti nagymesterverseny - ami az első nemzetközi sakkesemény volt hazánkban - viszont Charousek sikerét hozta (Csigorinnal holtversenyes első lett), míg a szervezésben elfáradt Maróczy csak a mezőny második felében végzett. Ez kissé kedvét szegte a fiatalembernek, és közel két évig csupán könnyedebb partikat váltott. 1898-ban aztán Bécsben visszatért a külhoni porondra, és onnan kezdve nem volt megállás a világelsőség megszerzésének célkitűzéséig.

1899-ben először Londonban 2-4. lett, majd az osztrák fővárosban győzött a Kolisch-emlékversenyen. Eközben sorra verte magyar riválisait, de sajnos már Charousekkel nem sokat találkozhatott, mert barátja 1900 áprilisában meghalt. Maróczy nagyrészt egyedül járta a híres tornákat, és kikérőkkel "bosszantotta" rigorózus munkahelyi főnökeit, akik nem értékelték sikerszériáját. Párizs, München, Bécs, Monte Carlo, Ostende a lábainál hevert, miközben mindig rohant vissza a mérnöki irodába vagy a tanári katedrára. Tucatnyi tornagyőzelme és magas helyezése folytán mindenki a világbajnoki cím várományosának tartotta az 1894 óta a sakktrónon ülő Lasker ellenében.

Ezért Maróczy 1906-ban átkelt az óceánon, hogy tárgyalásokat folytasson az Amerikában élő és babérjain pihenő német "világmesterrel". Ekkor már házas ember volt, és felesége Mann Irén második gyermekükkel volt várandós. A tengerentúlon számtalan szimultánt, bemutató játszmát és előadást tartott, miközben a megbeszélések is elkezdődtek a vb-párosmérkőzésről. Lasker és Maróczy azonban nem voltak egyforma anyagi helyzetben, ami a világbajnoki párbaj helyszínének kiválasztása mellett a legnagyobb probléma volt. Tény, hogy Maróczy nem tudta letenni a megfelelő kauciót, de ha Európában hívhatta volna ki Laskert, akkor ez az akadály is elhárul. Fél éves huzavona után végül kútba esett a meccs. Maróczy hazajött, és érthetően a motivációja megcsappant. A következő két évet még a sakkvilág élvonalában töltötte, de aztán ideiglenesen úgy döntött - mivel iskolájában az eredményei ellenére (vagy emiatt?) nem véglegesítették -, felhagy a versenyzéssel.

1908 közepétől több mint egy évtizedig, csupán kisebb hazai versenyeken játszott, állítólag még sakktáblája sem volt otthon... (Kivételt ez alól - a sok kihagyás miatt nem túl sikeres - 1911-es San Sebastian-i torna, Capablanca első európai fellépése jelentette.) 1919-ig a munkásbiztosító hivatalnoki ranglétráján lépegetett előre, a megbecsülése erősen hullámzó volt itt is. Kivándorlásáról időnként fel-felröppentek pletykák, de ő ezt mindig cáfolta, szülőföldjén szeretett volna élni. A történelem azonban úgy hozta, hogy az 1919-es Tanácsköztársaság során magas beosztásba került: a színházak és az Operaház intendánsa lett. Kulturális kérdésekben nagy befolyást kapott, és emiatt a proletárdiktatúra 133 napja után családjával együtt menekülnie kellett az országból. Korábban a "másik oldali" politikai pályafutással is próbálkozott.

Először Ausztriában talált menedéket, ahol a rokonságnak voltak kapcsolatai. 1920 tavaszán Hollandia felé vette az irányt, és félig-meddig kényszerűségből visszatért a 64 mező világába. Első eredményei még vegyesek voltak, ám a feltörekvő Euwével sokat sakkozott, tanította (a Bad Aussee-i párosmérkőzésük 1921/1922-ben fél évig tartott, és 6:6-ra végződött). Közben Németországban is megfordult, de leginkább sakkrovatok vezetéséből, könyvírásból és szimultánokból élt. 1922 a legaktívabb versenyzői éve volt. Hollandiában, Angliában és Jugoszláviában leginkább párosmeccsekkel készült az előtte álló nagymestertornákra (London, Teplitz-Schönau, Bécs). Egyik sem sikerült túl jól, de Maróczy játékintelligenciáját ismerve várható volt a kiugró eredmény az ismét legjobb magyar sakkozótól, ugyanis a fiatal géniusz, Breyer Gyula meghalt. Másodvirágzása 1923 tavaszán következett be: a Hastingsben klubtréneri állást betöltő, 53 esztendős Maróczy holtversenyes első lett a világhírű fürdőhelyen, Karlsbadban megtartott tornán Aljechinnel és Bogoljubovval, a két - hozzá hasonlóan emigrációban élő - világbajnok-jelölttel! Nyilvánvaló, hogy ez a közvéleményt meglepő eredmény, és Maróczy évtizedek óta Nyugaton kedvelt, rokonszenves személyisége közrejátszott abban, hogy 1924-ben meghívást kapott a sakktörténelem egyik legerősebb eseményére New Yorkba. A 20 fordulós(!), kétkörös tornán mindenki ott volt, aki csak számított a XX. század elején. A magyar nagymester a harmadik legidősebb résztvevő volt, s 50%-os eredménye nem okozott csalódást - győzött a "biológiai csoda", vagyis Emanuel Lasker.

A verseny után Maróczy újfent kilátásba helyezte, hogy befejezi a sakkot (szerencsére nem így tett), és hazaköltözik. 1924 augusztusában - öt év után először - magyar földre lépett, és rögtön elindult a győri versenyen. A túlzott elvárások és egy lábsérülés miatt nem ment jól neki a játék, és két hónappal később visszatért Angolországba. Ott félezer szimultánpartit játszott, bemutatókat tartott, majd megnyerte a hastingsi karácsonyi tornát, hogy aztán ennek lendületével másfél évre befejezze a versenyzést, és egy gőzőssel ismét az Újvilág felé vegye az irányt. Itt minden sakkműfajban népszerűsítette a játékot: több mint 800 partiból álló (vak)szimultánkörút, párosmérkőzések, performanszok fémjelezték útját az Egyesült Államok és Kanada-szerte. Elindult kisebb-nagyobb versenyeken is, de a Manhattan Chess Club edzői feladatai, majd a princetoni egyetem professzori állása mellett ez csak szórakozás volt. Annyit biztosan tudunk, hogy visszatérésekor útban Európa felé megtudta, hogy itthon rehabilitálták, és így nyugdíjra jogosult lett. Ennek örömére megnyerte a koppenhágai minitornát régi nagy ellenfele Nimzovics előtt.

1927 júniusában tért vissza, és szűkebb hazájába, Csongrádba sietett. Bár utána a világhírű kecskeméti tornától távol maradt pihenési célzattal, mégis mindenki biztos volt benne, hogy 57 évesen is ő a legjobb magyar sakkozó, és neki kell az éltáblán játszania a közelgő első hivatalos sakkolimpián. (Az előtte rendezett két nem hivatalos játékon Magyarország egy első és egy második helyett szerzett.) A Londonban megtartott négyfős csapatverseny, amit akkoriban hívtak világbajnokságnak is, ragyogó magyar sikert hozott. A válogatott Maróczy vezetésével nyert, és ehhez a veretlen nagymester 12/9 pontos eredménye és csapatkapitányi posztja döntően hozzájárult. Nem mellékes módon az olimpiával párhuzamosan rendezett első női világbajnokságon tanítványa, Miss Vera Mencsik fölényesen győzött! Maróczy társadalmi renoméja az egekbe emelkedett, megbecsülését végleg visszakapta: díszvacsorákra és szimultán-fellépésekre hívták az országban.

1932-ben lett először magyar bajnok, amikor veretlenül megnyerte a nemzeti mesterversenyt. De ekkor már az oktatás és az ismeretterjesztés volt a legfontosabb az életében. Egyedülálló módon a Pesti Hírlap sakkrovatát - kisebb megszakításokkal - négy évtizedig vezette! Maróczy Géza következő sakkolimpiája 1933-ban volt Folkestone-ban, és noha csak a csapat felkészítésében kívánt részt venni, a kiutazásban nem, végül mégis kötélnek állt... Nagy szükség lett volna a korábbi húzószerepére, ezúttal azonban nem ment jól neki a játék, ám a négyesünk így is a 3-5. helyen végzett, s csupán a kevesebb csapatgyőzelem miatt maradtunk le a dobogóról. Ekkor már mindenki biztos volt benne, hogy Maróczy nem szerepel többször a magyar válogatottban. Nem így lett.

1936-ban - amikor még egy világbajnok tanítványa volt, hiszen Euwe nem sokkal korábban legyőzte Aljechint - utoljára még összeszedte minden erejét. Ebben az esztendőben elindult két erős versenyen is, hogy felkészülten segíthesse a magyar válogatottat a müncheni nem hivatalos sakkolimpián. Mivel a fasizálódó Németország ekkor már nem volt tagja a FIDE-nek, ezért csak soron kívüli olimpiának ismerték el az eseményt. Mi, magyarok azonban teljes értékű olimpiásznak tekintjük, különösen azért, mert a rendhagyó módon 8 táblán zajló versengésben tönkrevertük a világot! A magyar válogatottban a 66 éves Maróczy "csak" 11 játszmát vállalt az éltáblán (és kiváló 11/6-os mutatóval zárt), de ez nem akadályozta meg a fiúkat abban, hogy mind a húsz ellenfelüket legyőzve fölényesen elsők legyenek! Maróczy végig a csapat mellett tevékenykedett, és közel fél évszázados tapasztalatát átadva győzelemre vezette a gárdát. Tudta mindenki, hogy ez a magyar sakkozás legnagyobb dicsősége, ami Maróczy szakmai és lélektani ereje nélkül nem valósulhatott volna meg.

Maróczy ettől kezdve sakkvezetőként, versenybíróként, továbbá sakkdiplomataként, valamint - rádióműsoraival és köteteivel - propagandistaként folytatta életét. A tekintélye minden kaput megnyitott a második világháború előtt és után is, társadalmi szerepvállalásainak száma végtelen volt. Például 1937-ben őt kérték fel az Euwe-Aljechin világbajnoki visszavágó mérkőzés versenyigazgatójának, 1938-ban pedig a Karinthy Frigyes emlékverseny tornavezetőjének. Eközben ő töltötte be a válogatott szövetségi kapitányi tisztét is: reformokat, szigorításokat javasolt a magyar sakk érdekében. Miközben az emberiség elvesztette Laskert, Capablancát és Aljechint, Maróczy egészségi állapota is romlani kezdett a világégés hat éve alatt. Utolsó versenyét 77 évesen a hollandiai Baarnban játszotta. Onnan kezdve már csak reprezentálással és köteteinek sajtó alá rendezésével foglalkozott. Az utolsó megjelenését már nem érhette meg. 1951. május 29-én közölték a világ hírügynökségei, hogy Maróczy Géza a magyar sakkozás legnagyobb alakja elhunyt. Búcsúztatására hatalmas részvét mellett három nappal később került sor a Kerepesi úti temető 33-as parcellájának díszsírhelyénél. Maróczy Géza a XX. század első harmadának leghíresebb magyar személye volt, egyfajta gyógyír az emberek trianoni sebeire. (Később a sportolók közül Puskás Öcsi és Polgár Judit követte őt igazi "hungaricumként".) Róla nevezték el a legismertebb magyar vonatkozású változatot a sakkban, ami sokkal inkább egy centrumot megtartó felépítés (c4-e4 gyalogokkal) a szicíliai védelemben. Ezt a mai napig sakkozók milliói játsszák. A fentiek miatt bizton állíthatjuk, amíg sakkozás lesz a Földön, addig Maróczy neve fennmarad.