Tóth Harsányi

Borbála

A Debreceni Spartacusban kezdett el kézilabdázni 1959-ben, majd 1965-ben igazolt Veszprémbe, ahol aktív pályafutása nagy részét töltötte és legkiemelkedőbb sikereit érte el –1966-tól testvérével, Lakiné Tóth Harsányi Katalinnal együtt. Az első bajnoki címet 1970-ben érte el a Bakony Vegyésszel, ekkor a bajnokság gólkirálynői címét is ő zsebelte be, majd a következő évben egy hajszál választotta el a címvédéstől, ám a Ferencváros két ponttal jobbnak bizonyult. 1972-ben klubcsapatával BEK elődöntőt játszhatott, ám a Szpartak Kijevvel szemben összesítésben nyolc góllal alulmaradt a veszprémi együttes. Két évvel később a Magyar Kupát is sikerült elhódítania a bakonyi együttessel, ám 1974-ben a többi között Horváth Klárával, Angyal Évával és Sterbinszky Amáliával felálló Vasas SC-vel szemben alulmaradt. Az ezt követő szezonban ismét szoros csata folyt a fővárosi együttessel a bajnokságban, azonban ekkor is csak egy hajszál választotta el a veszprémieket attól, hogy a magasba emeljék a trófeát. A bajnoki címért folytatott küzdelmek során Tóth Harsányi Borbála sokáig nem tudott csapata segítségére lenni, miután súlyos autóbalesetet szenvedett, koponyaalapi sérüléssel került kórházba, amelyből szerencsére viszonylag hamar sikerült felépülnie.

Mialatt klubjában is az ország legjobbjai közé tartozott, a válogatottnak is meghatározó tagja volt, ahol 1971-től szintén testvérével együtt képviselhette Magyarországot. Az 1971-es világbajnokságon Sterbinszky Amália és Horváth Klára mellett ő volt a nemzeti együttes egyik leggólerősebb játékosa, a románok elleni hosszabbításban egy góllal megnyert bronzmérkőzésen négy találatig jutott. A két évvel későbbi vb-n szintén a csapat egyik alappillérének számított és teljesítményével a negyedik hely megszerzéséhez segítette csapatát. Súlyos balesete után az 1976-os olimpiára utazó keretnek is tagja tudott lenni – igaz, inkább kiegészítő szerep jutott neki –, ahol Japán és Kanada magabiztos legyőzésével, a Szovjetunió ellen kiélezett mérkőzésen kivívott diadallal, majd az NDK elleni döntetlennel és az öt góllal megnyert Románia elleni találkozókkal pályafutásának egyetlen olimpiai szereplése végén bronzérmet akasztottak a nyakába.

1977-től még két szezon erejéig a Köfém SC együttesét erősítette, a válogatottban azonban már nem lépett pályára többet. Aktív pályafutásának befejeztével testnevelő tanérként dolgozott Budapesten, valamint edző is volt a Vác, valamint az Érd utánpótlás csapatainál, de dolgozott rádióban szerkesztő-riporterként, valamint több írása is megjelent az akkori vezető sportlapokban. A kézilabdától később sem szakadt el, hosszú évekig a Nemzetközi Kézilabda Szövetség (IHF) ellenőrző bizottságának tagjaként Európa-szerte részt vett nemzetközi mérkőzéseken.