Bujdosó

Ágota

Bujdosó Ágota gyerekként iskolatársaival kézilabdázott, amikor az éppen alakulóban lévő Angyalföldi Sportiskolához irányította – ezt követően nevelőedzőjévé váló – Ferenczy József, így 1957-től az ASI növendékévé vált. Nem sokat kellett várni az első nagy igazolásra, 1960-ban a Vasashoz került, amely akkoriban még csak kereste az utat, hogy Magyarország egyik legmeghatározóbb kézilabda klubjává nője ki magát a női mezőnyben. Amíg klubcsapatában váratott magára a kimagaslóbb eredmény, addig a válogatottba meghívót kapott a fiatal tehetség, azonban Elekné Rothermel Anna, valamint Guricsné Pásztor Erzsébet remek teljesítménye mellett Török Bódoggal, a válogatott akkori szövetségi kapitányával való konfliktusa miatt öt éven át nem kapott meghívót a nemzeti csapatba.

Pályafutásában az áttörést a magyar bajnoki harmadik hely hozta meg elsőként 1967-ben. Ennek az eredménynek is köszönhetően sikerült egyre több meghatározóbb játékost igazolnia a klubnak, elsősorban a TFSE csapatából, majd a következő években a válogatott gerincét adó játékosok nagy része is a Vasast erősítette. Első Magyar Kupa-győzelmét 1969-ben ünnepelhette társaival, amelyet még három további követett 1971-ben, 1974-ben és 1976-ban. Mindeközben a 70-es években a magyar bajnokságot is a Vasas kezdte el uralni, 1972 és 1978 között megszakítás nélkül hét alkalommal sikerült az első helyen zárnia az ekkor már Fleck Ottó, majd Csík János vezette együttesnek.

A válogatottal elért legnagyobb sikerei is erre az évtizedre tehetők, 1965 és 1977 között 158 alkalommal öltötte magára a címeres mezt, 1969-től pedig ő volt a válogatott csapatkapitánya is. Az 1968-as világbajnokság elmaradt, így nem volt lehetősége a magyar alakulatnak megismételnie az 1965-ös, aranyat érő menetelést, ám 1971-ben ismét sikerült dobogóra kerülnie a Török Bódog irányítása alatt játszó válogatottnak, Hollandiából bronzéremmel tért haza a csapat. Két évvel később Jugoszláviában a negyedik hely jutott, de 1975-ben a Szovjetunióban zajló világbajnokságon – kisebb csodával – a házigazdákat is legyőzve ismét bronzéremmel gazdagodott a gyűjteménye. A válogatott sikerek mellett egyéni elismerésekből is kijutott, 1973-ban, valamint 1975-ben őt választották az év kézilabdázójának Magyarországon. Majd jött az 1976-os, montreáli olimpia, ekkor szerepelt először az ötkarikás játékok programjában a kispályás női kézilabda. Japán és Kanada magabiztos legyőzése után szoros mérkőzésen szenvedett vereséget a magyar válogatott a Szovjetunóval szemben, majd a NDK elleni 7-7-es döntetlen után, tulajdonképpen a bronzéremért ment a harc a Románia elleni utolsó összecsapáson. Ezt az akadályt sikerült legyűrnie Török Bódog együttesének, amely így itt is a harmadik helyen zárt.

Az olimpiát követően hamarosan visszalépett a válogatottságtól, utolsó mérkőzését a címeres mezben 1977-ben, Bulgária ellen játszotta a Körcsarnokban. Ezt követően még néhány hónapig kézilabdázott klubcsapatában is, ám az 1977-es szezon végén végleg befejezte aktív pályafutását – így éppen lemaradva az 1978-as BEK-ezüstéremről, amellyel szinte teljessé válhatott volna gyűjteménye. Miután végleg felhagyott a játékkal, az addigi civil munkáját, a könyvkötést folytatta, 1996-os nyugdíjba vonulásáig több nyomdában is dolgozott. Klubhűsége jeléül 1986-tól a Vasas Örökös Bajnokának választották, 1996-ban pedig Vasas Aranygyűrű kitüntetésben részesült. Elmondása szerint sosem szakadt el a kézilabdától, vagy egészben a sportoktól, a mai napig követi a magyar válogatottak, illetve klubcsapatok szerpelését, figyelemmel kíséri a modern kézilabda alakulását, de ezen kívül is, a napi teendőkön és volt csapattársaival való kapcsolattartása mellett különböző sportok követése iránt érdeklődik a leginkább.

olimpiai 3. (Montreal 1976), 2x vb-3. (Szovjetunió 1975, Csehszlovákia 1978), vb-4. (Jugoszlávia 1973), BEK-2. (1978), 6xmagyar bajnok (1972, 1973, 1974, 1975, 1976, 1977), 5xMNK győztes (1969, 1971, 1974, 1976, 1978), 2xév kézilabdázója (1973, 1975), VB „All stars” csapat tagja (1971, 1975)