Kovács

Attila

Édesapja, a hatszoros olimpiai bajnok Kovács Pál minden versenyét megnézte, ezért gyorsan tudatosult benne, hogy ő maga is vívó akar lenni. Arra volt a legbüszkébb, amikor a Vasasban az apjával együtt nyerte meg a csapatbajnokságot, és együtt állhattak a dobogó tetején. Apja szerint túlfűtött temperamentuma már-már az olaszokéval vetekedett. Gyerekkorától fogva harcos típus volt, aki az utolsó leheletéig küzdött, és kifejezetten élvezte, ha lehetetlen helyzetből kellett megfordítania az asszókat.

1963-ban került be a válogatottba, egy világbajnoki bronzérmet nyert, egyéniben második legjobb magyarként a hetedik helyen végzett. Úgy érezte, hogy átszállójegyet váltott a csapatba. Az 1964-es tokiói olimpián az ötödik helyezett csapat tagja volt. Az 1966-os moszkvai világbajnokságon már győzelmet ünnepelhetett a csapat tagjaként, abban az évben pályafutása harmadik egyéni magyar bajnoki aranyérmét is megszerezte. 1973-ban élete legnagyobb boldogságát nem is a győzelem adta, hanem hogy a testvérével, Tamással együtt hallgathatták a Himnuszt. A göteborgi vb-re egyébként négy év kihagyás után tért vissza a csapatba, és önkívületben vívott az utolsó, mindent eldöntő csörtében a szovjetek ellen. A rá oly jellemző küzdeni tudást maradéktalanul a pástra vitte Krovopuszkov ellen, amire szükség is volt, mert a sima győzelem nem lett volna elég. Az 5–1-es sikere viszont azt jelentette, hogy 8:8-ra nemcsak egyenlített, hanem 60–57-es találataránnyal nyert is a csapat. Állandóan összehasonlították az apjával, sokszor rebesgették a háta mögött, ha nem az ő fia lenne, akkor egy döntőig sem tudna eljutni. Mások azt mondogatták, hogy külföldön majd úgyis leég, mert ott nem számít a családi háttér. És hogyan hatott rá mindez? Így válaszolt:

1974 után kiszorult a válogatottból, testvérének még szurkolhatott a montreali olimpián 1976-ban. 71 éves korában, hosszan tartó súlyos betegség után halt meg.

• Arcanum
• Magyar Vívó Szövetség
• Népsport
• Nemzeti Sport