Pézsa

Tibor

1952-ben 17 éves gimnazistaként a bencéseknél a „Pocok” (Pézsa beceneve volt) egyik barátja hívására került le a vívó közelbe és ott is ragadt. A csónakház padlásán kezdődött az ismerkedés a sportággal, Boromissza György volt a bencések testnevelő tanára és vele tette meg a kezdeti lépéseket. Értőbb kézbe került, amikor egy év elteltével az edzéseit Bulynovszky István nyugállományú huszárőrnagy vette át. Ő a további fejlődés érdekében 1953-ban beajánlotta Esztergomból a Budapesti Honvédba és átadta a Borsody iskolán nevelkedett Szűts János mesterhez. Borsody László oktatási módszertanának a lényege, hogy a vívásban előforduló összes támadási és védekezési lehetőséget megtanítsa a vívóval. Szűts 1956-ban levitte Tatára az olimpiára készülő „nagyágyúk” közé, akiktől volt mit tanulni. Pézsa: „Gerevich Aladár azt mondta nekem, álljál nagy távolságra, nem, álljál közelebb, álljál középtávolságra, oda vágsz, ahova akarsz, én kivédem, és visszavágok. Megmondom őszintén, hogy egy délután alatt egyszer sem tudtam eltalálni. Villámgyorsan vezette a pengét, és az utolsó pillanatban mindent hárított. Én már azt hittem, hogy enyém az aranyvonat, de hát nem lett az, mert még az utolsó pillanatban ki tudta védeni. És aztán kaptam olyan visszavágást, riposztot, hogy még a talpam is fájt tőle.”

Pézsa 1955-től végezte a nappali testnevelő tanári szakot, és 1960-tól a szakedzői szakot, úgyhogy hét évet tanult a Testnevelési Főiskolán. Így nem csoda, hogy állandó szereplője volt az Universiadeknak: 1957-ben Párizsban, 1959-ben Torinóban, 1961-ben Szófiában, 1963-ban Porto Alegreben szerzett aranyérmet a csapattal és 1963-ban az egyénit is megnyerte. 27 évesen került be a válogatottba. 1962-ben Buenos Airesben a vb-n ezüstérmet szerzett a csapattal. A selejtezőkben két győzelmet hozott a Hámorival és Magay Dániellel felállt USA ellen (11:5), mint ahogy kettőt a lengyelek ellen is, de az 57:63-as találatarány lengyel kézbe juttatta az aranyat. Egyéniben a 4. helyet érte el. 1963-ban a gdanski vb-n a csapat sorrendben harmadszor is alul maradt találataránnyal, a döntőbejutásért a 61:68 a szovjeteknek kedvezett, így az olaszok 8:6-os legyőzésével (Pézsa két győzelmet tett hozzá) bronzérmes lett a csapat. Egyéniben helyezetlen, mert a lengyel világbajnok Pawlowski 10:5-el búcsúztatta. 1964 nehezen indult kézközépcsont törése miatt, emiatt több válogatót kihagyott. Hogy léphetett mégis a tokiói pástra? Egyik társa sportszerűtlensége miatt kapott lehetőséget a tartaléksorból előlépve. Akkor 29 évesen.

Az olimpia évében a csapatnak Varsó, Berlin, Santelli kupa – csak első hely, az olimpián viszont csak ötödik helyezés. Ezzel szemben Pézsa az egyéniben úgy ragadta nyakon a szerencséjét, ahogy illik. A négyes döntőben két szovjet és egy francia vívó várt rá. Pézsa 5-4-re verte Arabo-t és kikapott az egyik szovjettől, majd verte a másikat. A francia elintézte mindkét szovjetet, azaz holtverseny alakult ki, újravívás volt Pézsa és Arabo közt. Pézsának 4-1-nél, 4-2-nél „meccslabdája volt”, s a második be is jött. A fejcsel-oldalvágás ült és már készíthették is az eredményhirdetéshez a magyar zászlót. Ugyanakkor az is tény, hogy Pézsának 10 győzelme mellett hét vereséget is elszenvedett a verseny során, de a legfontosabb, hogy a hegemónia akkor még tovább élt, illetve vele zárult. Pézsa önmagáról: „Azt szoktam mondani, hogy az én időmben a magyar kardvívás még olyan erős volt, hogy a tartalék is tudott aranyat nyerni.” Ekkor mestere felajánlotta neki a tegeződést. Szűts János rendelt két kis pohár pezsgőt, „szervusz, kérlek szépen”, ahogy az illik, de Pézsa elhárította: „maestro, ne haragudjon, nekem ez nem megy. Nekem János bácsi megy, de az, hogy János, az nem.” Élete végéig nem is tegezte mesterét, a tiszteletét kifejezve ezzel is. Szűts így replikázott: „Egyébként semmi baj, van még elég időnk, hogy megtanulj vívni.”

A két olimpia közötti években csak úgy ontotta az érmes eredményeket, melyek közül kiemelkedik az 1966. évi moszkvai világbajnokságon aranyérmet nyert válogatott. A montreali vb-n (1967) a csapattal ezüst, egyéniben bronzérmes. A mexikói előolimpián a csapattal első, egyéniben második. 1968-ban, Mexikóvárosban az egyéniben a hatos döntőben három győzelemmel és a kardcsapat (Bakonyi Péter, dr. Kalmár János, Kovács Tamás, Meszéna Miklós, Pézsa Tibor) tagjaként is bronzérmes lett. Az egyéniben az oroszok tartóztatták fel, a csapatban az olaszok elleni elődöntőben maradt el a várakozástól. Ezzel azonban Pézsa nem lőtte el a puskaporát. Sőt, 1970-ben élete nagy műveként Ankarában világbajnok lett, a csapattal ezüstérmes. Ez utóbbi eredményt Bécsben megismételték. 1972-ben az olimpián a kardcsapat (dr. Bakonyi Péter, Gerevich Pál, Kovács Tamás, Marót Péter, Pézsa Tibor) tagjaként bronzérmes lett, részéről elég vegyes szerepléssel, az elején a bolgárok és románok ellen 3-3 győzelem, majd a bronzmeccsen tért vissza (8:7), de mindhárom román jobb volt nála. Egyéniben a 3. fordulóban kiesett. 38 évesen vonult vissza 1973-ban.

A Budapesti Honvédnál 1962-től sportinstruktor, vívóedző, módszertani alosztályvezető és testnevelőtiszt lett. 1972-1985 között a vívószakosztály vezető edzője volt. Pézsa tökéletesen elsajátította Szűts János és így Borsody iskoláját és ezt adta tovább tanítványainak, kivált az olimpiai és világbajnokká érett dr. Nébald Györgynek. 1978-1982 között a kardválogatott vezetőedzője, irányítása alatt a magyar kardválogatott megszakítás nélkül három alkalommal nyert világbajnokságot. Pézsa: „A Borsody módszerben hiszek, mivel annak elsajátításával és oktatásával értem el eredményeimet.” 1983-tól mesteredző. 1985-1989 között az NSZK-ban a Tauberbischofsheim edzője és oktatója volt. Ezt követően Szaúd-Arábiában lett vívóoktató, ide később többször is visszatért.

Tisztségei: 1989-től a Budapesti Honvéd vívószakosztályának szaktanácsadója, vezetője, 1992-től a sportegyesület alelnöke lett. A Budapesti Honvédnál több beosztást töltött be hivatásos tisztként. 1995-ben ezredesi rendfokozatban vonult nyugállományba. A Budapesti Honvéd halhatatlan tagja. Nevét Esztergomban sportcsarnok, Budapesten a Budapest Sport Egyesület vívóakadémiája, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum udvarán elhelyezett emléktábla, a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar aulájában elhelyezett márványtábla őrzi. Képe és neve megtalálható a Budapesti Honvéd SE székházának aulájában elhelyezett márványtáblán. 2006-ban a Magyar Olimpiai Akadémia tiszteleti jelvénnyel tüntette ki. Első felesége Szalontay Katalin csapatban világbajnoki ezüstérmes (1963) és Universiade győztes (1965) tőrvívó, második felesége Bánfai Ágnes világbajnoki bronzérmes tornász, aki 1968-ban volt olimpikon.

Munka Érdemrend ezüst fokozata (1964), Magyar Népköztársasági Sportérdemérem ezüst fokozata (1968, 1988), A haza szolgálatáért érdemérem arany fokozat (1989), Olimpiai aranygyűrű (1995), Bay Béla díj (2013), A Magyar Érdemrend lovagkeresztje (2014), Esztergom díszpolgára (2014), Kismaros díszpolgára (2016), Csík Ferenc-díj (2017), 2015 novemberében az MTK Pézsa Tiborról nevezte el városmajori vívótermét, ahol 2005 óta vezeti a vívóakadémiát. 2022-ben a kairói világbajnokságon a FIE döntése értelmében Pézsa Tibor tizenötödik magyarként bekerült a sportág FIE Hírességek Csarnokába.

Pályafutása során, világbajnokságokon 1 egyéni (1970) és 1 csapat (1966) aranyérmet, 1 egyéni (1966) és 4 csapat (1962, 1967, 1970, 1971) ezüstérmet, valamint 1 egyéni (1967) és 1 csapat (1963) bronzérmet nyert. BEK-győztes csapattag (1966), ötszörös Universiade-győztes (1 egyéni, 4 csapat) és egyszeres egyéni bronzérmes; hatszoros (4 egyéni, 2 csapat) magyar bajnok. Háromszor volt az év vívója (1964, 1966, 1970). 1958 és 1972 közt szerepelt a válogatottban. Klubjai: Esztergomi Vasas (1953-1954), TF Haladás (1955-1956), Bp. Honvéd (1957-1972).

Antal Zoltán: Világ-és Európa-bajnokságok 1893-1973 (1974), Győr Béla-Klész László: Katonaolimpikonok (2012), Hencsei Pál-Ivanics Tibor: Magyar vívók az olimpiai játékokon (2006), Jocha Károly: Ötkarikás beszélgetések (2012), Kozák Péter: Ki kicsoda a magyar sportéletben? I.-II.-III (1995), arcanum.com.