Gábor

Tamás

1948-tól a Budapesti Vasas,1950-től a Budapesti Dózsa, majd 1957-től a Budapesti Vörös Meteor vívója volt, aki tőr- és párbajtőrvívásban is versenyzett. Pályafutása során Róna Ármin (1950-1956), Vass Imre (1953-1962) és Szőcs Bertalan (1962-1972) voltak a mesterei.

1954-ben már szerepelt a budapesti főiskolai világbajnokságon az aranyérmes magyar párbajtőrcsapatban. 1957-ben jutott ki először felnőtt világversenyre. A moszkvai Világ Ifjúsági Találkozón (VIT) a csapat ellenállhatatlan, aranyérmes, párbajtőrben és tőrben is. Gábor Tamással 1957-ben Párizsban, 1958-ban pedig Philadelphiában a párbajtőr válogatott bejutott a világbajnoki döntőbe, ahol mindkétszer az olaszok ellen maradt alul és így a magyarok ezüstérmekkel térhettek haza. 1958-ban a döntőben Gábor a franciák ellen parádézott és veretlen maradt. Az előző évi világbajnok Mouyalt is verte (6:5), az olaszok ellen (4:9) pedig két győzelmet hozott össze. 1957 és 1960 között a Budapesti Vörös Meteorral csapatban négyszer egymás után megnyerték az országos bajnokságot. Ezekben az években Gábor Tamás egyéniben is lehengerlő volt, akkor mint tűzoltótiszt. 1959-ben még második, de 1960-ban és 1961-ben már nem volt jobb nála a magyar bajnokság mezőnyében. Szívósságáról, állóképességéről legendák szóltak. Ha valaki tudott akár órák hosszat vívni kitartóan, megállás nélkül, idegfeszültségben, nagy versenyeken — hát ő tudott. Volt, hogy 45 percig tartott egy asszója.

„Rendkívül nyugodt emberként a taktikáját is erre építette. Elég nyitott vívóállás, megfontoltság, higgadtság jellemezte. Nem egyszer hosszú perceken át dolgozott a tusokért, kivárásra játszott, az ellenfél hibáit igyekezett kihasználni, ekképpen tökéletesen megfelelt a fegyvernem szellemének, azaz annak, hogy a párbajtőr a türelem fegyvere” – idézte fel Gábor alakját dr. Bay Béla egykori szövetségi kapitány.

Az 1959. évi budapesti világbajnokságon az egyéniben helyezetlen maradt, de aztán Bárány Árpád, Gábor Tamás, dr. Kausz István, Marosi József és Sákovics József a hazai közönség előtt kivívta az aranyérmet a szovjetek ellen. Történelmi győzelem volt, a magyar párbajtőrözők első világbajnoki címe! Gábor a négy közé jutásért két győzelmet jegyzett a svédek ellen (9:4). Az elődöntőben a franciák is ugyanarra a sorsra jutottak, mint a svédek (9:4), azzal a különbséggel, hogy most három győzelemre futotta Gábor erejéből. De nem így volt ez a szovjetek elleni döntőben, ahol Gábor az elejétől csak vesztett, háromszor is. A találkozó legelső összecsapásán az egyéni világbajnok Habarovval szemben maradt alul (5:3). 5:4, 5:3-ra ment el a következő két csörtéje is. Egyébként jellemző az erőviszonyok kiegyenlítettségére, hogy a 16 találkozóból 12 hozott szoros 5:4 és 5:3 arányú eredményt. 7:7 után következett az addig nyeretlen Gábor Tamás Csernusevics ellen, aki addig többet nyert, mint vesztett. A magyar vívó bravúrosan a maga javára fordította a mérkőzést (5:3). Ha létezik lélektani bravúr, akkor ez az volt! A magyarok így magukhoz ragadták a vezetést és dr. Kausz az utolsó mérkőzésen az egyéni világbajnok Habarovot is legyőzve (5:4) kialakította a 9:7-es végeredményt.

Egy évre rá a római olimpián nem sikerült megismételni a budapesti teljesítményt, sőt még a dobogóra se léphetett fel a csapat. Az első három mérkőzésen, ha úgy tetszik Gábor Tamás hozta a kötelezőt: Mexikó (14:2) ellen három győzelem, egy vereség, Japán (9:4) ellen két győzelem, egy vereség, és Luxemburg (9:2) ellen két győzelem, egy vereség. Az elődöntőben viszont vereség Nagy-Britanniától (7:8), bár Gábor mérlege két győzelem, két vereség. A harmadik helyért a szovjetek ellen álltak fel, akik revansot vettek Budapestért (5:9). Gábor mérlege pozitív maradt: két győzelem, egy vereség. Az egyéni felejthető, nem jutott a legjobb tizenkettőbe.

1961-ben a torinói világbajnokságon sokkal jobban kijött a lépés, mert Gábor Tamás a dobogó harmadik fokára állhatott. Itt viszont a csapat lett helyezetlen, miként egy évre rá ismét. De 1962 nem is erről híres a magyar vívás történetében, hanem arról, hogy Buenos Aires-ben a világbajnokságon az első két helyet magyar foglalta el a párbajtőr egyéni versenyt követően, dr. Kausz, Gábor Tamás sorrendben. 7. lett Bárány Árpád. A döntőbe jutott három magyar versenyző egymás közötti harcából dr. Kausz került ki győztesen, Gábort 5:2-re, Bárányt 5:3-ra verte, míg Gábor 5:2-re győzött Bárány ellen. Gábor megszokott módján, nyugodtan, jól taktikázva versenyzett. A döntő második felében valósággal feltámadt, sorra győzött. Itthon nem ők voltak a legjobb formában, kevesebb pontot gyűjtöttek a pontszerző versenyeken, mint a többiek. Amikor azonban szükség volt rá „hozni” tudták, magukat. „Akkor nyújtották a maximumot, amikor a nagy pillanat elérkezett” - írta a korabeli Népsport.

1963-ra kialakult a Gábor Tamás, dr. Kausz István, Kulcsár Győző, Nemere Zoltán, Bárány Árpád összetételű új felállás, amely a gdanski vb-bronzérmet nyert. Az új időknek új szeleit jelezte, hogy az évben Luganoban első, Leningrádban pedig második lett a csapat.

1964-ben Tokióban az egyéni verseny sikertelensége nem sok jót ígért a csapatnak, de az élet mindenre rácáfolt. Ebben óriási része volt Kulcsár Győzőnek, aki Nemere Zoltánnal együtt már az új hullámot képviselte a régi motorosok, Bárány Árpád, Gábor Tamás és dr. Kausz István társaságában. Kulcsár olyan káprázatos napot fogott ki, hogy a húsz ellenfele közül húsz mehetett neki gratulálni a csörtéik után. Gábor Tamás Japán ellen még csak szemlélődött a pást mellől. Irán (Gábor 4 győzelem), Ausztria (Gábor egy győzelem, egy kettős vereség) pedig segített a bemelegítésben, a lényeges dolgok pedig csak ezután kezdődtek. A világbajnok szovjetek ellen csak Nemere nem tudott kellően ráhangolódni a feladatra, aznap szívesen vívott ellene a legtöbb szovjet. A csapat azonban volt annyira kiegyensúlyozott és erős, hogy ezt is kiheverte. Gábor mérlege 2 győzelem, 1 kettős vereség. A szovjetek 4:8 után kényszerültek a búcsúra. A franciák elleni elődöntőben és az olaszok elleni döntőben Gábor nem rombolta le addigi mérlegét. A döntőbejutásért jobban szokás megizzadni, itt most ez elmaradt, franciás könnyedséggel léptek át a gallokon (9:3), Gábor az egy veresége mellett két győzelmet tett hozzá a csapat eredményéhez. A finálé ránk nézve kellemetlenül indult, Gábor 2:5-el kezdett Breda ellen, dr. Kausz is vesztett, 2:0-ra elmentek az olaszok. Nemere és Kulcsár visszahozták „x”-re a meccset. Majd két kettős vereség (Gábortól és dr. Kausztól) és ezek után újra Kulcsár lépett pástra, a legszorosabb mérkőzését vívta aznap (5:4), de megalapozta a vezetést, ami attól kezdve már mindvégig a magyarok kezében is maradt. Gábor Tamás sikerrel zárta utolsó mérkőzését Delfino ellen (5:4). 7:3-nál a záró csörte Kulcsáré volt, aki Saccaro ellen úgy fejezte be a döntőt, ahogy azt illik (5:2).

A Tokiói olimpiai sikerrel iskolát teremtettek a magyarok, hiszen a következő két olimpia (1968, Mexikóváros; 1972, München) teljes sikert hozott párbajtőrben (négy arany). Gábor két utolsó világbajnokságához (1965, 1966) már csak egy szerényebb eredmény kapcsolódott, Moszkvában ötödik lett a csapat, Gábor viszont Párizsban is és Moszkvában is helyezetlen az egyéniben. Gábor Tamás 1953 és 1967 között állt a válogatott szolgálatában. Az aktív sportolástól 1967-ben vonult vissza.

Visszavonulása után dr. Bay Béla szövetségi kapitány segítője, 1977-től 1980-ig a magyar vívóválogatott szövetségi kapitánya volt. 1971-ben elvégezte a Kereskedelmi és Vendéglátó Főiskolát. 1960-tól 1976-ig a Royal Szálloda titkára, 1982-től 1991-ig, nyugdíjba vonulásáig a Stadion Szálloda igazgató-helyettese volt. 1972-től a Magyar Vívószövetség elnökségi tagja volt (újraválasztva: 1989, 1992). Versenybíróként tevékenykedett a barcelonai olimpián (1992), vívó- és öttusa-világbajnokságokon. Kiválóan értette a zsűrizést. Olyan erős karakter volt, hogy soha nem hagyta magát az érzelmeitől befolyásolni, mindig igazságos döntéseket hozott. Sziklaszilárdan kitartott a korrektség mellett. 1995-ben a Magyar Sportszövetség szenior bizottságának tagja lett. A Mező Ferenc Közalapítvány kuratóriumi tagja, valamint a Magyar Olimpiai Bajnokok Klubjának főtitkára volt.

Antal Zoltán: Világ-és Európa-bajnokságok 1893-1973 (1974), Dobor Dezső: Olimpiai Arcképcsarnok (1992), Hencsei Pál-Ivanics Tibor: Magyar vívók az olimpiai játékokon (2006), Kozák Péter: Ki kicsoda a magyar sportéletben? I.-II.-III (1995), Vívó Híradó, Nemzeti Sport, Népsport, index.hu, Alapvonal, olimpia.hu, hunfencing.hu, eurofencing.info, fie.org, arcanum.com.