II. nyári olimpiai játékok

Emil Loubet, Franciaország köztársasági elnöke a népek békéjének és egységének jegyében megnyitotta „minden idők legnagyobb” világkiállítását, és rá egy hónapra elkezdődött „minden idők legzűrösebb” olimpiája. Párizs a világ, a művészetek és a divat fővárosaként szerepelt a köztudatban – méltán. A második újkori olimpiai játékok megrendezésével a sport fővárosa is lett – méltatlanul. Pedig az 1897-ben, Le Havre-ban megtartott olimpiai kongresszuson mindenki azt várta, hogy az athéni olimpia sikeres felújítását megkoronázza és mindenben túlszárnyalja majd Coubertin szülővárosának olimpiája. Párizs soha nem látott pompával fogadta a világkiállítás látogatóit, ám ami az olimpiát illeti, Coubertint félreállították, egy dilettáns, a sporthoz nem értő bürokratát toltak előre főrendezőnek, aki mindent elrontott. Még az „olimpia” nevet is elvették a rendezvénytől, úgy hívták, hogy „Concours Internationaux d’Exercises Phisique et du Sport”. Az olimpia a „cselédlépcsőn” közlekedhetett a puccos világkiállításon, amelynek mellékes attrakciójává degradálták. Senki nem érezhette a fennkölt olimpiai hangulatot, mert sem nyitó-, sem záróünnepélyt nem rendeztek, olimpiai stadion helyett parkokban, utcákon, játszótereken folytak a versenyek, amelyekről nem tudták a járókelők, hogy olimpiai döntők, de sokszor még a sportolók is csak utólag értesültek róla, hogy olimpiai bajnokságon vettek részt. Ami itthon megtehető volt, azt a magyar bizottság elérte: négy sportágban (atlétika, úszás, torna és vívás) 17 sportolónk képviselte színeinket a „kiállítási versenyben”, vagyis a második modern olimpián.