Halmay

Zoltán Imre Ödön

Tízéves volt, amikor a Felvidékről a család Budapestre költözött, és a kor divatjának megfelelően – Hajós Alfrédhoz hasonlóan – három fivérével ekkor kezdett úszni az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél lehorgonyzott Dunai Beitscher-uszodában. Igazi allround sportembernek számított: úszásban jutott el a világhírig, de a kor divatjának megfelelően emellett kiválóan vízilabdázott, jéghokizott, evezett és remek labdarúgó volt a MÚE csapatában – 1900-ban például nyerni tudott az összetett országos gyorskorcsolya bajnokság 5000 m-es versenyszámában is. Úszókarrierje négy hónappal azután kapott lendületet, hogy 1896 áprilisában Hajós az első modernkori olimpián két emlékezetes diadalt aratott Athénben. Az egyik Duna-ágban rendezett augusztusi nemzetközi viadalon, a kezdők 100 yardos versenyében a helyezetlenek között feltűnt egy nyúlánk, kitűnő izomzatú fiú, aki másnap biztosan nyerte a gyerekek számára kiírt számot. 1897-ben már a MÚE úszója volt, és három éven belül olyan szintre jutott, hogy 19 esztendősen, az 1900-as párizsi olimpián egymaga képviselje a magyar úszósportot. És mindjárt három éremig jutott a Marne folyón megtartott versenyeken: 200-on és az egyetlenegyszer programba iktatott 4000 (!) méteres maratoni távon ezüst, 1000 méteren pedig bronzérmet szerzett. Mivel ekkoriban még teljesen kiforratlan volt a nemzetközi versenyrendszer (az Európa-bajnokságok 1926-ban, a világbajnokságok 1973-ban kezdődtek), a két olimpia között elég esetlegesen zajlott az élet. Feljegyzések arról vannak, hogy Halmay 1902-ben és 1903-ban is megnyerte 100 yardon az országos bajnoki címet (korábban egy mérföldön diadalmaskodott többször is).

Az 1904-es olimpia komoly kihívást jelentett a honi sportolóknak: St. Louis-ba „piaci” alapon kellett eljutni, akkoriban komoly állami segítség nem igazán jött szóba, márpedig a korabeli viszonyok között egy amerikai túra horribilis költségekkel járt. Végül két-két atléta és úszó kiküldetését javasolták, ám aztán az olimpiai bizottságban kitalálták, hogy a Halmay mellett nevezendő Kiss Géza helyett inkább egy kísérő utazzék, és ezt a szándékot klubjuk, a MÚE is támogatta. Halmayék ugyanakkor hallani sem akartak erről, és hamarosan az MTK-ba igazoltak, amelynek legendás elnöke, Brüll Alfréd személyesen állta mindkét kiválóság utazását. A mágnás befektetése fantasztikusan megtérült – igaz, nem akármilyen kalandok során jutottak el az olimpiai dobogóra. Akárcsak négy éve Párizsban, St. Louisban is világkiállításba csöppentek a sportolók. Csakhogy míg a párizsi világkiállítás elnyomta az olimpiát, itt a népszerű sportjátékok segítségével akarták megmenteni a világkiállítást a csődtől. Amikor még a világkiállítás közönségsikerében reménykedtek, a szállodák olyan magasra emelték áraikat, hogy az amerikai versenyzők is olcsó albérleti szobákban, bérbe vett villákban, házacskákban helyezkedtek el. Csakhogy a belvároson kívüli városrészben már nem volt például vízvezeték sem, a kutak vize pedig ihatatlannak bizonyult. Annyira, hogy – szerencsére jóval a versenyek kezdete előtt – járványos gyomorbetegség ütött ki. Emiatt a vezetők a sportolókat eltiltották a vízivástól. Mit tehettek erre a sportküldöttségek? A németek csak sört engedtek inni versenyzőiknek; a franciák borról gondoskodtak övéiknek; az amerikai vezetőség tejet rendelt csapata részére. A magyarok sportszerűek akartak lenni, ők is a tej mellett döntöttek, ám az amerikai tehéntej (bár inkább bivalytól való volt az a gyanú szerint) azután „rendet vágott” a magyarok soraiban. A „tejkórt” még aránylag Halmay úszta meg a legszerencsésebben, gyomorbántalmak nélkül.

Az úszószámokat a kiállítás területén létesített kis, mesterséges, sekélyvizű tóban rendezték szeptember 5-től. A vízben egy tutajt horgonyoztak le, erről indultak a versenyzők, a célt pedig egy gerenda jelentette. Az 50 yardos táv egyik előfutamát Halmay nyerte, a másikat Scott Leary, az amerikai bajnok. Hatan jutottak a döntőbe, amelyben Halmay elkésve indult és bizonytalanul. Leary vezetett, sima úszása élesen elütött a magyar stílusától, amely óriási erejű, hatalmas karcsapásokból állt, kevés levegővétellel, szinte mozdulatlan törzzsel haladt előre, gyakorlatilag zéró lábmunkával. A táv felénél érte utol Halmay az amerikait, és végül tisztán megelőzte. A magyarok és a semlegesek szerint ő érte el elsőnek a gerendát, és az első beérkező megállapítására kijelölt magyar célbíró, Sztankovits Szilárd harsányan közölte is: „Első: Halmay!” Ám a második beérkező megállapítására kijelölt amerikai célbíró szava is felharsant: „Második beérkező: Halmay!” Ebből óriási vita kerekedett – amely idővel egy kocsmai veszekedés színvonalát idézte, amennyiben a veszett ordibálás farvizén úszók, kísérők, bírók, továbbá a közelben őgyelgő nézők ökölcsatába keveredtek, úgy kellett lefogni a feleket. De nézzük Sztankovits visszaemlékezését először: „Kitűnő start után jó darabig együtt haladt a társaság, s még nem lehetett tudni, ki lesz a győztes. Félúton Halmay végre némi előnyt szerzett, de Leary, aki közvetlenül mellette úszott, lehúzta őt, és élethalál-küzdelem fejlődött ki a két ellenfél között. Leary karcsapásai voltak a gyorsabbak, Halmayé az erőteljesebbek. Leary időközönként el-elmaradt, de nyomban behozta. Amikor már csak néhány méternyire voltak a céltól, Halmay teljes erőből belefeküdt, és egy lábnyival (30 cm) előbb ért a célba. Mögöttük két lábbal Daniels jött. Azonnal jelentettem, hogy Halmay volt az első, de ugyanekkor az a célbíró, aki a második helyezettet nézte, szintén Halmayt jelentette másodiknak. Ebből hosszas és kínos vitatkozás, majd kellemetlen verekedés támadt, amibe beleavatkoztak a trénerek és a körülöttünk lábatlankodók is, de nekem alig adott valaki igazat. Már-már ki akarták hirdetni Learyt győztesnek, de erélyes fellépésem miatt elhatározták, hogy a kérdést a vezetőbíró elé viszik. Minden erővel igyekeztek a Ner-Pyrah nevű vezetőbírót befolyásolni, aki azonban mindkét célbírónak egyformán helyt adott, holtversenyt hirdetett ki, és új versenyt rendelt el. Nagy előkészülettel és izgalommal fogtak hozzá az új versenyhez. A sok elővigyázati rendszabály azonban feleslegessé vált, mert Halmay már az indulásnál előnyt szerzett. Úszónk egész úton ura volt a helyzetnek, előnyét folytonosan nagyobbítva, végül 28 másodpercet úszva fölényesen, négylábnyi előnnyel győzte le kemény ellenfelét.” S hogy azért perspektívába is helyezzük mindezt, olvassunk bele a St. Louis Globe Democrat tudósításába is. Ebből kiderül, hogy az újraúszás sem volt botránymentes: az első rajtnál Halmay, a másodiknál pedig Leary ugrott ki. A harmadik kísérletnél Halmaynak helyén volt a szíve, jobban bírta idegekkel, pontosan rajtolt, míg Leary éppen annyit késlekedett, amennyi végül a két versenyző ideje közti különbség lett a célba érkezéskor. A Sztankovits által is említett „kellemetlen verekedésről” a helyi lap azt írta, hogy az első verseny hajrája közepette, még mielőtt Halmay becsapott volna a célba, a magyar bíró már örömittasan elsőnek kiáltotta ki. Ezt többen zokon vették, ő meg annyira megsértődött ezen, hogy hirtelen felindulásában alaposan orrba vágta az egyik közelében hőbörgő tiltakozót.

Másnap következhetett a 100 yardos viadal, mely előtt először is több hordóval megerősítették a „rajt-tutajt”, illetve a pálya környékének biztosítását is, megelőzendő az előző napi pankrációt. Ezúttal Learyvel egy előfutamba került Halmay, és simán győzött ellene, míg a második előfutamot az új amerikai csillaga, az 50-en bronzérmes 19 esztendős Charles Daniels nyerte. A döntőben is ő ígérkezett erősebb ellenfélnek, de Halmay másfél méterrel biztosan megelőzte (Daniels aztán győzött 220 és 440 yardon). Leary a harmadik helyre szorult, így született meg Halmay második aranyérme – azaz az olimpiák történetének első 50-100-as sprintduplája. Más kérdés, hogy – ismerős valahonnan? – még így is akadtak fanyalgók: a Sport-Világban például ilyesmiket olvashattak a sportrajongók: „Mi, sportsmanek, akik a külföld sporteseményeiben a jour vagyunk, mi nem volnánk képesek olyan bombasztokra, amilyenekben a napilapok tetszelegtek a közönségnek, pl. hogy Halmay ezzel a győzelmeivel a világ legjobb úszója lett stb. Mi tudjuk nagyon jól, hogy Angliában van bizonyos Derbyshire, meg Lane, Ausztráliában, Cavill (és egy másik ,,új csillag“, akinek a nevét most hamarjában magam sem tudom), akik nem voltak St. Louisban, s akik Halmaynál jobbak. Az a kétszeres győzelem sem tesz bennünket elfogulttá, hogy úszósportunk standardját az angol vagy ausztráliai fölé helyezzük, de azt a kijelentést önérzettel vállalhatjuk, hogy Halmaynk és rajta keresztül gyors úszásunk — az „új világrész” fölött áll. (És ez — tekintve, hogy Amerika par excellence sportállamok konglomerátuma — respektábilis dolog).” Bár az is igaz, hogy a lap egy másik írásában megjegyezte: „Nem volt tehát hiábavaló az az aránylag csekély áldozat, melyet a magyar kormánytól és az indolens sportköröktől nagy kínnal-keserűséggel ki tudtunk préselni egy mindnyájunkat érdeklő fontos nemzeti ügy, a kiküldendők anyagi támogatása érdekében.”

Az olimpia után Halmay folytatta diadalmenetét: 100 yardos világcsúcs az angol bajnoki győzelem alkalmával, amikor is a világon elsőként került egy percen belülre ezen a távon (ami, ugye, nem egyenlő a száz méterrel, ott Johnny Weissmuller lesz az első percen belüli úszó, Európából pedig Bárány István). Még decemberben Bécsben ért el 100 méteren is egy új rekordot – ez az 1:05,8 perced idő lett az első olyan világcsúcs, amelyet a három évvel később megalakult Nemzetközi Úszó Szövetség is hitelesített. 1906-ban a NOB által el nem ismert, az athéni játékok 10. évfordulójára rendezett „olimpia” viszont már afféle előrejelzésként szolgált, hiszen 100-on Daniels jobbnak bizonyult nála. Az amerikai a gyorsúszást addig uraló, Hajósnak két bajnoki címet hozó matróz-, más szakcikkekben magyarnak mondott, kizárólag a karokra hagyatkozó tempó helyett a kart és a lábat egyaránt használó technikával úszott (azaz krallozott) – aligha kell magyarázni, miért sikerült Halmay fölébe kerekednie ekkor, majd 1908-ban, Londonban is.

Pláne, hogy az angolok kitettek magukért, és egy 100 méteres medencét építettek az olimpiai stadion közepére, azaz a viadal forduló nélkül, egy hosszon át tartott, márpedig itt határozottan kijött a lábtempózás előnye. Ez úgymond belefért – Halmayra egyébként is hősként tekintettek, már csak azért is, mert még 27 esztendősen is a világ élvonalába tartozott (egy évvel korábban 220 yardon úszott bődületes világrekordot). Ugyanakkor a 4x200-as váltóban történtek mégis hosszú árnyékot vetettek pályafutása végére. Merthogy ez a szám abszolút nekünk állt, és aztán maga a verseny is: a staféta első három tagja, Munk József, Zachár Imre és Las-Torres Béla jelentős előnyt szerzett, amikor Halmay következett. Kvalitásait ismerve innentől nem lehetett (volna) kérdés. Féltávnál simán vezetett az amerikai Rich, és 12 méterrel az 1500-on aranyérmes brit Taylor előtt. Egyértelműnek tűnt minden, ám úgy 140-150 méternél a magyar tábor tagjai elhűlve látták, hogy a rutinos klasszis kapkodni kezdett, majd egyszerűen nekiúszott az oldalfalnak, és állóra fékezte magát. Taylor utolérte, s bár Halmay újra belelendült, az angolt már nem érhette utol – győztek a hazaiak, nekünk maradt az ezüstérem. „Életem legkínosabb versenyére milyen magyarázatot mondhatok? – írta visszaemlékezésében. – Az olimpia minden más magyar döntőjén ott izgultam, szaladgáltam, szurkoltam, tanácsokat adtam, segítettem, vitatkoztam. Csak a magam formájával nem törődtem...” Merthogy Londonban Halmay egyszerre volt kapitány, csapatmenedzser, szertáros... Ez pedig épp a legnagyszerűbb eséllyel kecsegtető számban ütött vissza a legkeményebben. Hamarosan visszavonult a versenyzéstől – és innentől 1928-ig immár csak a szárazföldön volt a válogatott kapitánya.

Az 1926-os Európa-bajnokságon ő volt a starter, egészen addig, míg a nemzetközi zsűri a százméteres hátúszásnál hasonló szituációt nem kreált, mint a St. Louis-i 50 yardos finálé holtversenyes-újraúszós balhéja, s mivel ez a számot elvben megnyerő Bartha Károly bőrére ment, Halmay idővel odavágta a startpisztolyt az újraúszást erőltető döntnökök asztalára, mondván, "csaláshoz nem fogok asszisztálni"... Később különféle cégeknél dolgozott, majd bár sértetlenül túlélte életének második világháborúját is, 1945-öt követően a sportvezetés egyszerűen háttérbe szorította. Teljesen érthetetlen módon vált kegyvesztetté, s mindez az egészségét is egyre komolyabban kikezdte. A mindinkább elsúlyosbodó Parkinson-kór kínjain itthon képtelenek voltak érdemben segíteni – utolsó éveit azok a gyógyszerek tették elviselhetőbbé, amelyeket egykori nagy riválisa, Charles Daniels küldött neki rendszeresen... Végül 1956-ban hunyt el – elfeledve, komolyabb megemlékezések nélkül. Így azokat a mondatokat idézzük, amelyeket visszavonulása kapcsán írtak róla: „Még senki sem úszott nagyjaink közül oly erőteljesen, nagy mozdulatokkal, fröcskölve, zúgva, törtetve, olyan őserővel, mint Halmay Zoltán. Senki sem vert még akkora hullámokat, mint ő.” Tény: Darnyi Tamás remekléséig, az 1992-ben nyert harmadik és negyedik aranyáig Halmay számított a magyar úszósport legeredményesebb férfiversenyzőjének, azt pedig, hogy három olimpiáról is hozott érmet, csak több mint száz esztendővel később Cseh László tudta túlszárnyalni.