Hét bajnoki cím lila-fehérben
Nagy Margit Budapesten született, 1940. november 12-én. A farkasréti, Érdi úti általános iskolába járt, meg geológusnak készülő bátyjával nagyokat kirándulni. Utóbbiról azt mondta másfél-két évtizeddel később, hogy abban erősödött meg a lába. 1955-ben a Budai Kinizsiben kezdett röplabdázni, de 1957-ben a nem sokkal később már az e nevet felvevő Újpesti Dózsa játékosa volt. Várkonyi Bálint, a Bp. Dózsa hatszoros bajnok röplabdázója edzette a Kinizsit akkoriban, ennek nyilvánvalóan szerepe volt abban, hogy Nagy Margit a lila-fehérekhez került. A köré épített csapat óriási sikereket ért el, uralta a hazai bajnokságot, 1962–1963-ban, 1964-ben, 1965-ben, 1966-ban, 1967-ben, 1968-ban és 1970-ben is bajnok lett, 1969-ben és 1971-ben második. 1962-től 1968-ig minden idényben, összesen hétszer megnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát, 1969-ben, 1970-ben és 1971-ben második lett. 1972-ben, miután világra hozta fiát, az ifjabb Juni Györgyöt, átment a Vasas Izzóba („Mi tagadás, hízelgett a hiúságomnak, hogy úgy fogadtak, mint egy istent. A Dózsában meg ott voltak már a fiatal tehetségek, Csapó, Juhász. És az a két bajnoki 4. helyezés az Izzóval a szép emlékeim közé került” – mondta később), majd – már sérülésekkel dacolva – 1974-től, az edzői munkája mellett, játszott is a Budapesti Spartacusban. „Játszottam is vagy egy évig, amikor szükség volt rám, s képesítés nélkül edzősködtem. Fél éven át egyedül vezettem az edzéseket, aranyos társaság volt, mégis abba kellett hagynom. Bele akartak szólni a dolgomba, így aztán elmondhatom, hogy 1976 közepe óta civil vagyok. Olyan civil, akit továbbra is eltéphetetlen szálak kötnek a sportághoz, már csak azért is, mert a férjem volt női és férfi válogatott edző, szakfelügyelő, főtitkár” – mondta az 1980-as évek első felében.
Csapatkapitányként
A válogatottban 1959 és 1970 között 136 mérkőzésen játszott, az utolsó öt évben ő volt a csapatkapitány. Tizenegyedik lett az 1962-es világbajnokságon, hetedik az 1963-as, romániai Európa-bajnokságon. Ötödik az 1967-es Eb-n, negyedik az 1970-es várnai világbajnokságon. Pályafutása csúcsa lehetett volna az 1966-ról 1967-re halasztott világbajnokság, amelyre azonban egy politikai vita miatt nem ment el a magyar csapat (sem). Elindult, de nem érkezett meg. Juni Györgyné így mesélte később a történetet: „1967 elején Japánban bonyolították le a világbajnokságot. Már elindultunk Budapestről, amikor kiderült, hogy a rendezők nem tesznek mindenben eleget vállalt kötelezettségeiknek és a szocialista országok válogatottjai távol maradnak.
1967 elején Japánban bonyolították le a világbajnokságot. Már elindultunk Budapestről, amikor kiderült, hogy a rendezők nem tesznek mindenben eleget vállalt kötelezettségeiknek és a szocialista országok válogatottjai távol maradnak. Tíz napot töltöttünk eközben idegtépő várakozással Moszkvában. Akkor már négyéves kemény felkészülés állt mögöttünk, s olyan formában voltunk, hogy az edzőmérkőzéseken rendre két játszmát vettünk el a szovjet válogatottól. Hazafelé végigzokogtuk az utat. Nem Japánt, vagy Tokiót, hanem pusztán a lehetőséget sirattuk. Rendezhették volna a világbajnokságot akár Vácott is, csak mutathattuk volna meg, hogy mit is tudunk, mire vagyunk képesek.
“„
Csak százszázalékosan akart játszani
A csapat később fájdalomdíjként kapott egy mexikói túrát, ami, persze, nagy élményt jelentett, meg kiment az 1968-as, szófiai Világifjúsági Találkozóra is (második helye), de azt a világbajnoki szereplést semmi sem pótolta. Juni Györgyné 1970-ben, a várnai vb után lemondta a válogatottságot. Lépését így indokolta a Népsportban: „Sokan mondták már, hogy megint meggondolatlan voltam, de egyszerűen nem tehettem másként. Azt tartom, hogy sportolni is csak teljes szívvel érdemes, a legnagyobb odaadással lehet. Ezért az edzésen is igyekeztem minden gyakorlatot mindig lelkiismeretesen, a legjobban végrehajtani. De kicsit belefáradtam. Nem érzem ugyan öregnek magam, tizenkét év azonban nagyon hosszú idő. 1958 óta vagyok válogatott és most már bizony hol a derekam, hol a térdem fáj, már nem tudnék az edzéseken százszázalékosan helytállni. Egy-egy nehéz gyakorlat után, ha az edző nem néz arra, lazítanom kellene. De én erre nem volnék képes, inkább félreállok…” Az 1980-as években gyártásvezetőként dolgozott a Hungarotonnál. Irodalmi, mese- és verses lemezek készítéséért felelt.