Tragédiák után aranyakat hozó karrier
Ürögi Lászlót, a kajakosok Ürgéjét családi tragédiák sora érte, próbára tette az élet, de a kis termetű, ám annál elszántabb férfi sosem adta fel. Hatéves volt, amikor a Dunán, a Római-part közelében haladó komp felborult, és édesanyja a hullámsírba veszett, míg 1956-ban a házuk előtt lőtték agyon az apját. Noha fiatalon a rongylabda és a foci vonzotta, 13 évesen kajakozni kezdett, otthonává részben az Újpesti Dózsa telepe és a víz vált, a testvérein kívül kajak-kenusok alkották a családját. Mindig nagy tisztelettel és elismeréssel beszélt Fábián Lászlóról, akivel – no meg Tímár Istvánnal és Koltai Ottóval a hajóban – K–4 10000 méteren aranyérmet szerzett az 1963-as jajcei világbajnokságon. A versenyzőként elért sikerei közül azonban mégsem erre, hanem az 1965-ben Snagovban ugyancsak 10000 méteren aratott diadalra a legbüszkébb. Az összesen egy vb-, három Eb- és 12 magyar bajnoki aranyat hozó aktív korszaka után két részlet miatt maradt hiányérzete: nem jutott el az 1964-es tokiói olimpiára (később sem szerepelt ötkarikás játékokon), illetve megítélése szerint igazságtalanul nem vitték el az 1971-es világbajnokságra. Abban az évben le is mondta a válogatottságot, visszavonult, ám két nappal később el is kezdte a második pályafutását, edző lett a VM Egyetértésben (a későbbi MTK), 1991-ben tért vissza az UTE-ba.
Wichmannt 6 vb-címhez és olimpiai bronzhoz segítette
A mesteredzői címe kapcsán készített, 1981-es cikkben beszélt arról, hogy amikor versenyzőként felhagyott a kajakozással, elhatározta, jobb edző lesz, mint azok, akik a pályafutása befejezésekor foglalkoztak vele. Majd magát korrigálva úgy folytatta a hajdani Népsportban: szentül megfogadta, hogy mindig igyekszik társa, barátja lenni azoknak, akiknek úgy érzi, hogy segíteni tud. Így aztán a sportági berkekben az 1970-es években Kakukk SC-nek nevezték a nála edzők csoportját, pontosabban azokat, akik más egyesületből érkeztek hozzá. Persze a szövetségi kapitány Parti János áldásával-jóváhagyásával, sosem akarta elszipkázni másoktól a sportolókat. Például Wichmann Tamásnak sem mondott nemet, így kajakos létére 1973-tól a sportoló visszavonulásáig, 1984-ig volt a kenus legenda edzője, munkájukat hat világbajnoki cím és olimpiai bronzérem koronázta meg. Neves versenyzője volt még a montreali olimpián K–2 1000 m-en harmadik Szabó István és Bakó Zoltán, az ugyanott K–1 1000 m-en ezüstérmes Csapó Géza, illetve a K–2 500 m-en – Pfeffer Annával – szintén második Rajnai Klára. 1995-ben megkapta az UTE női kajakos csapatát Kőbán Ritával, Barócsi Andreával, Samu Andreával, és Laky Évával, ám Kőbán 1996-ban távozott, az olimpiát már nem vele nyerte. Rövid ideig az Egyesült Államok kajak-kenu válogatottját is irányította.
Nem ostorral, jó szóval tanított
A Magyar Kajak-Kenu Szövetség a nyolcvanadik születésnapjára készített vele interjút, amelyben büszkén mesélte, hogy az újpesti szakosztály megalakulása óta valamilyen formában (versenyző, edző, klubtag, szurkoló) minden bajnokkal volt dolga. Mindig szeretettel beszélt a tanítványokról, nem ostorral, hanem jó szóval akarta tanítani és munkára bírni őket, a folyót pedig olyannyira tiszteli, hogy mindig köszön neki – a sportág pedig Ürögi Lászlónak köszönhet sokat.