Nagy

László

Lehetett volna labdarúgó vagy ökölvívó, ám középiskolásként a kajakozásba szeretett bele Nagy László, a legendás maconi világbajnokság győztes kajaknégyesnének tagja, későbbi edző, sportvezető. A Bástya, majd később az MTK kajak-kenu szakosztályának egyik alapítója, az MTK ügyvezető elnöke (1983-1993) így emlékezett a kezdetekre egy korábbi Veol-interjúban: „Középiskolás voltam, amikor megismerkedtem a sportággal, előtte próbálkoztam labdarúgással, ökölvívással, sőt vízilabdával is, ám egy barátom invitálására megérkeztem a vízpartra. Aztán jött az első nagy siker a tatai munkás-Európa-bajnokságon, ami annyira meghatározó élmény volt, hogy egy életre itt is maradtam. Első klubom az Elektromos volt, mely megszűnt. Ekkor Kovács Lacival 1951-ben úgy döntöttünk, hogy megalapítjuk a Bástyát, amely a későbbi MTK lett. Átigazolt hozzánk Vagyóczki Imre, majd Szigeti Zoltán, így indult a mi közös életünk. Vagyóczki Szigetivel ment párost, én Kováccsal, 1953-ban pedig összeültünk négyesben, és itthon egyből nyertünk is.”

Kis híján lemaradtak az 1954-es maconi világbajnokságról, ugyanis már a vagonban ültek, amikor szóltak, hogy szálljanak ki, mert a csapat nem kapta meg az engedélyt az utazásra Franciaországba. Aztán Farkas Mihály honvédelmi miniszter meggyőzte a pénzügyminisztert, így elutazhattak.

Nagyon összetartó csapat volt az övék, amelynek tagjai ma is tartják a kapcsolatot egymással. “Minden héten felhívjuk egymást, és szinte minden hónapban egyszer összejövünk egy kicsit beszélgetni. Amikor én kajakoztam, igaz kapcsolatok alakultak ki a vízen. A mai sportvilágban már ritkán látni ilyen tartós, életre szóló barátságokat, az embereket inkább az eredményesség és az érte járó jutalom köti össze.”

Amikor abbahagyta a versenyzést, edzőként (egyszer az év utánpótlásedzőjének választották), majd sportvezetőként tevékenykedett, neve összeforrott az MTK-val, ahol a kajak-kenu szakosztály után az egész egyesületet irányította. Emellett többedmagával 1989-ben megalapította a Sportegyesületek Országos Szövetségét is (SOSZ), amelynek alelnöke volt. Tagja volt a budapesti és az országos szövetség elnökségének. A labdarúgásban is tevékenykedett: az NB I Ligájának alapítója, majd elnöke is volt. Arra a kérdésre, hogy elégedett-e a pályafutásával, így felelt: „Két tüske maradt bennem. Az egyik az 1958-as  prágai világbajnokság volt, amelyen Kovács Lacival bombaformában szerepeltünk és a döntőben már egy teljes hajóval vezettünk, amikor Laci beütötte a lapátját a hajó oldalába, el is ejtette, megbillentünk, de újra tudtunk indulni és óriási csatában végül le is győztük a lengyeleket. Már az eredményhirdetésre lépdeltünk, amikor szóltak, hogy óvás alatt vagyunk, és szavazással a lengyeleket hozták ki győztesnek. A másik fájó pont a római olimpia, amelyre nem jutottam ki. Pedig egyéniben második voltam Kemecsey Imre mögött, így helyem lehetett volna a 4×500 méteres váltóban, amely végül ezüstérmes lett. Ha egészében nézem a pályafutásom, természetesen elégedett ember lehetek. Megélhettem sikereket, megszereztem az edzői diplomát és az MTK-ban olyan világnagyságokat versenyeztethettünk, mint Wichmann, Szabó Pista vagy Sarusi Kis János. Szakosztály-vezetője, később ügyvezető igazgatója lettem a klubnak, azokban az időkben a legmodernebb vízitelepet hoztuk létre, sikeresen, eredményesen tudtunk dolgozni. Sokat adtam ennek a sportágnak, rengeteget is kaptam tőle. Élményeket, sikereket, barátokat és ezért egész életemben hálás vagyok. Nyugdíjasként élek, boldogságban a feleségemmel, van egy fiam és egy unokám. Életem példa arra, hogy élsport mellett is lehet magas szinten tanulni, Műszaki Egyetemet végeztem, műszaki mérnöki és szakmérnöki doktorátust szereztem.”