Csík

János

Csík János Orosházán járt általános iskolába, ahol Farkas István testnevelőhöz került, akitől nagyon jó alapokat kapott. Szegeden, a Textilipari Technikum kollégista tanulójaként Zsedényi Istvánné lett a testnevelő tanára, ott azért a jobb kézilabdázók közé tartozott, de még nem keleték kiemelten. A fordulatot a Testnevelési Főiskolára történő felvétele hozta meg, egykori tanára, Kolos (Klein) Ferenc figyelt fel rá, kihívta a tanévnyitón a többiek közül, és néhány próbadobást végeztetett vele, csapattag lett, és az 1966-os tavaszi-őszi bajnokság félidejében a TF csapata visszakerült az élvonalba. A főiskolán eltöltött két esztendővel a háta mögött a válogatottba is behívást kapott az akkori kapitánytól, Albrecht Miklóstól, aki Ózdon, a Kohász Kupa nevű nemzetközi tornán adott neki először lehetőséget.

Összesen 35-ször lépett pályra a magyar válogatottban, eljutott az 1970-es világbajnokságra és az 1972-es olimpiára is, mindkét tornán nyolcadik lett a nemzeti együttessel. Még 1969-ben, a diplomája megszerzését követően a TF-től a Vasasba igazolt, ahol kezdődött az edzői karrierje is, kezdetben a fiatalokkal foglalkozhatott, a helyi krónikák szerint pénzfeldobás döntött arról, hogy Csík János végül a női vonalra került. A felnőttek edzője azután lett, hogy Fleck Ottó és a játékosok már három, egymást követő évben bajnokságot nyertek, és megtört a játékuk, hazai pályán elvesztették a legnagyobb rivális Veszprém elleni rangadót, így ősszel már ők számítottak esélyesebbnek. Ekkor vitték fel Csíkot a felnőttekhez, ahol sikerrel debütált, a Veszprémmel szembeni visszavágót idegenben úgy nyerték meg, hogy a két legjobb játékosuk, Sterbinszky Amália és Fleckné Babos Ágnes nem léphetett pályára. Végül övék lett az aranyérem; a Vasassal pedig 1975-től megszakítás nélkül hétszer nyert bajnokságot.

A Vasast öt időszakban összesen 12 évig vezette, tíz bajnoki cím mellett hat Magyar (Népköztársasági) Kupát nyert, 1978-ban és 1979-ben pedig BEK-döntős volt a csapattal. A Vasas női csapatával nyert tíz bajnoki címével csúcstartó a honi kézilabdázásban. Nála több bajnoki elsőséget senki sem ért el még – beleértve a férfivonalat is – edzőként a magyar élvonalban. 1981-ben távozott a Fáy utcából, a magyar női válogatott szövetségi kapitánya lett, egészen 1986-ig töltötte be ezt a pozíciót, majd 1997-ben ismét visszatért a válogatotthoz. A női együttest az 1982-es hazai világbajnokságon ezüstéremig vezette, az 1997-es, németországi világbajnokságon 9. lett a csapat. Edzői pályafutásának elismeréseként 1981-ben megkapta a mesteredzői címet. A folytatásban dolgozott a Borsodi Bányásznál, az osztrák Hypónál, Horton, az Elektromos SE-nél, Kuvaitban, a Budapesti Spartacusnál, Gyöngyösön, Vácon és Egerben is.

1989 fordulópontot jelentett az életében, lehetőséget kapott a férfiválogatottnál is, 1990-ben Csehszlovákiában a hatodik helyre futott be a csapattal a vb-n. 1997-ben, Nyíregyházán a férfi főiskolai válogatottal világbajnokságot is nyert, és hat évig egy budapesti főiskolán vezette a testnevelési tanszéket, mielőtt 2007-ben nyugdíjba vonult. Többször abba akarta hagyni az edzősködést is, de mindig közbejött valami, így került a másodosztályú Gyöngyöshöz is, ahol aztán átadta a kispadot Rosta Istvánnak, de csak néhány hétig pihengetett, már jött a Vác hívása, amellyel szintén a legjobbak közé jutott. Onnan Egerbe került szaktanácsadónak, majd inkább megtették edzőnek – egy év múlva ott is feljutottak a legjobbak közé. 2014-ben a Vasashoz hívták, a negyedik rábeszélésre elvállalta a feladatot. Az edzősködéssel végül hetvenévesen felhagyó legendás szakember 2024 februárjában megkapta az Orosházi Kézilabda Baráti Kör életműdíját.