Sándor

István

1937 májusában szállt először hajóba, a Hungária Evezős Egylet volt első evezős otthona, ahonnan két év múltán a Beszkárt SE-be igazolt át, és újabb két év múltán nyerte első bajnokságát, majd jütt a háború. 1944-ben az Ferencvárosi Torna Clubot választotta, ehhez hű maradt mindvégig – akárhogyan is keresztelték át a klubot. 1948-ban már közel került a válogatottsághoz, de végül útlevelet nem kapott, kiejtették a keretből. 1949-ben viszont már magára ölthette a nemzeti színű mezt: a Budapesten, a Margitsziget melletti pesti Duna-ágban rendezett Főiskolai világbajnokságon a Márton László, Nádas Tibor, Sándor István és Szunyogh János összetételű kormányos nélküli négyes főiskolai világbajnok lett. Sikerükért a Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Sportérdemérem ezüst fokozatát adományozta a versenyzőknek. 1937 és 1954 között 14 felnőtt magyar bajnoki címet nyert, melyek megoszlanak valamennyi akkori hajóegység között: egypárevezősben (1), kétpárevezősben (3), kormányos nélküli kettesben (4), kormányos kettesben (1), kormányos nélküli négyesben (2), kormányos négyesben (1) és nyolcasban (2). Azóta is ő az egyetlen férfi evezős, aki ezzel büszkélkedhet.

1952-ben a válogatott nyolcas tagjaként (Sándor István, Zágon Miklós, Bakos Pál, Kovács Csaba, Nádas Tibor, Riheczky Rezső, Zsitnik Béla, Márton László, kormányos Zimonyi Róbert) vett részt Helsinkiben az olimpián. Reményeik már az előfutamban szertefoszlottak, mert a minimum 93 kg helyett a magyar hajó 143 kg-ot nyomott. Az előfutamból a középdöntőbe jutottak, onnan viszont csak az első jutott a döntőbe, a magyarok harmadikok lettek, ezért reményfutamot kellett húzniuk, ott viszont a második helyen végeztek, lemaradtak a döntőről. 1953-ban még rajthoz állt volna négyesben a koppenhágai Európa-bajnokságon, ám a csapatot (Sándor István, Kovács Csaba, Riheczky Rezső, Márton László) már az indulni készülő vonatról szállították le, mert a „hatóság” egy táviratból megtudta, hogy Machán Tibor, a Szabad Európa Rádió bemondója, korábban Hungáriás evezős edző, sportriporter szerzett nekik jó hajót a verseny idejére.

Budapesten a Zrínyi Miklós Reálgimnáziumban érettségizett 1939-ben. 1942-ben a Koestlin Keksz- és Ostyagyár tisztviselőjeként kezdett dolgozni. 1942–1945 között a háborús évek, a katonaság kiszakította őt a civil életből. 1945 után a budapesti Láng Gépgyár anyagbeszerzője, majd gépkocsivezetője lett; közben 1948-ban elvégzett egy vas- és fémipari művezetői tanfolyamot. 1950–1952 között az Élelmezési Minisztérium tisztviselője. Még versenyzés mellett 1949-től 1954-ig edzőként is működött klubjában, ahol azután 1955. novembertől a Budapest Kinizsi Evezős Szakosztályának vezetője lett, egészen 1959-ig töltötte be ezt a tisztet. A versenyzést abbahagyta ugyan, de nem szakadt el a sportágtól, sőt újdonságok bevezetésével, újításokkal segítette. Zágoni Ferenccel együtt elképzelte és megalapította az "EVEZÉS" című havilapot, melybe a hazai híreken és sportszakmai cikkeken kívül a külföld evezős életéről is igyekezett tájékoztatni. Két évig szerkesztették, Országos Torna és Sportbizottság (OTSB) támogatása nélkül. A Magyar Evezős Szövetség vezetőségébe is beválasztották. 1956 elején az állandó hajórakodási nehézségek kiküszöbölésére csapattársaival, barátaival – Bohn Ferenc, Ütő Géza, Kovács Csaba – megtervezték és megszerkesztették az első magyar hajószállítót egy IFA platójára szerelve. 1957-ben Duisburgban FISA nemzetközi versenybíró-vizsgát is tett. Mégis eljött az a kor (1959–1969), amikor – saját megfogalmazása szerint – nem engedték az evezés közelébe, ekkor a Tehertaxi Vállalat gépkocsivezetője volt. 1969-ben kivándorolt.

1969 és 1982 között New Yorkban élt, taxisofőrnek állt. 1982-ben átköltözött Torontóba, kemény fizikai munkát végzett, míg végül a T. J. Lang Parts autókölcsönző-műhely vezetője lett. 76 éves koráig dolgozott, hogy nyugdíjhoz jusson. Torontóban újra evezni kezdett, az Argonaut Rowing Club tagjaként sportolt, és tanított is, mellette gurulóüléseket készített. És újra versenybe szállt, 1983-ban először csak Torontóban, ahol veterán egypárevezősben győzött. 1991-ben Miamiban rendezték a veterán világbajnokságot, ahol egypárevezősben és – Harmath Zoltánnal együtt – kétpárevezősben is győzött. További három masters-világbajnoki címeket szerzett 1998-ban Portland Oregonban az „Öregek olimpiáján” egypárban, kétpárban (Emődy Sándorral) és négypárevezősben (Emődy Sándor, Hajós Hollanda Éva, Stresszer Mária csapattársakkal), 2001-ben Montrealban FISA veterán világbajnokságon egypárevezősben. 1991-ben az Argonaut örökös tiszteletbeli tagjává választották. Amikor csak tehette – élete vége felé, amikor egészsége megengedte – feleségével, Veronikával együtt évente hazalátogatott. Egészségi állapotára nemcsak a margitszigeti Nagyszállóban töltött hetek, hanem az egykori csapattársakkal, barátokkal való találkozások is üdítő hatással voltak. Itthon, a Danubius Nemzeti Hajós Egylet klubházában, kortárs és fiatal evezősök körében ünnepelte 90. születésnapját is. Az ifjúsági egypárevezős bajnoka számára díjat is alapított, és ragaszkodott ahhoz, hogy az ifjú győztessel személyesen találkozzon, beszélgessen. A halál Torontóban érte, de végakaratának megfelelően 2018. május 4-én Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomba (15/0/1/305 sír).

• Kozák Péter: Ki kicsoda a magyar sportéletben III. (Bp. 1994., 17-18.o.); • Sándor István adatközlése 2010; • https://jochapress.hu/itthon-unnepelne-95-szuletesnapjat-az-ftc-orokos-bajnoka/ • https://jochapress.hu/ujabb-olimpikon-sandor-istvan-elment/