Sághy

Kálmán

Édesanyja Kőnig Teréz és édesapja Sághy Kálmán negyedik gyermekeként, egyetlen fiaként született, testvérei Boriska (1902), Mariska (1904) és Ilona (1906) után. Édesapja pék volt, édesanyja a kornak megfelelően háztartásbeli, aki emellett jelentősen besegített a pékség körüli teendőkbe is. A család saját péksége, mely a XII. kerületben az akkori Bors utcában (ma Hajnóczy József utca) volt, összesen kb. 20 embernek biztosított munkát és megélhetést, a péklegényektől a péksütemény-rendeléseket reggelente háti fonott kosárban kiszállító futárokig, akiket akkor „gejsic”-nek (sváb eredetű szó) neveztek. Kálmán testvéreivel igazán szerető, támogató, meleg családi fészekben nevelkedett, bár két nővérét kisgyermekként veszítette el. Legidősebb nővére, Boriska csecsemőként hunyt el, csecsemőmérleg híján nem derült ki, hogy édesanyjának nincs elegendő teje, ő meg sem élte egyéves születésnapját. A családfő, id. Sághy Kálmán és Mariska lánya egyazon évben, 1918-ban spanyolnátha fertőzésben vesztette életét. Mariska holttestét szó szerint kicsempészték a belső szobából, keresztül a szülői hálón, ahol az édesapja haldoklott, hogy ő már ne szerezzen tudomást lánya elhunytáról. Kálmán és Ilus nővére, akik megérték a felnőttkort, mindketten úgy emlegették Mariskát, mint aki egy angyal volt egész életében, szorgalmas, kedves, segítőkész, mindig mosolygó, egy akkori 14 éves fiatal lányhoz képest határozottan nagyobb felelősségtudattal.

Édesapjuk halála után Kálmán vette át a családfő szerepét, annak ellenére, hogy mindössze tízéves volt ekkor. Természetesen édesanyja segítségével vezették tovább a pékséget. Kálmán igyekezett még több szakmai tudást megszerezni a pékségben, de az ottani napi teendők mellett komolyan vette a tanulást is a Budai Ciszterci Gimnáziumban (ma Szt. Imre Gimnázium a Villányi úton). Már felsős gimnáziumi éveiben is igen megszerette és lelkesen űzte a különféle sporttevékenységeket, teniszezett, futott és evezett, végzős diákként ő volt a Sportkör Játék-szakosztályának vezetője. Később e sport mellett döntött. Magas volt és a pékségben végzett munka miatt már fiatalon is igen kisportolt alkat, széles vállakkal, nagyon erős karokkal, kezekkel. Evezős élete végig a Margitszigeten a Hungária sportklubban zajlott. Életének ezen időszakáról később úgy nyilatkozott, amikor megkérdeztük, hogyan volt a tanulásra, a munkára és a sportra is ideje, hogy „a nap 24 órából ÉS az éjszakából áll.” Minden hajnalban kelt dagasztani, bevetni az aznapi reggeli sütést a kemencébe, majd elment az iskolába, onnan pedig edzeni. Néha, amennyiben szükséges volt, még a rendelt péksütemények hajnali házhozszállításában is segédkezett. Egy alkalommal nagyon sietett, hogy a munkával is végezzen, de a szigorú iskolából se késsen el, a nagy sietségben megcsúszott az igen meredek Ostrom utcában és elesett. Az utca egész széltében gurultak le a zsemlék a város felé. Ezt a kalamajkát sosem mint élete nevetséges epizódját említette, hanem, mint óriási hibát, felelőtlenséget és a megrendelők nem időben történő kiszolgálását, ami az ő értékrendje szerint elfogadhatatlan volt.

Amibe belekezdett élete folyamán, legyen az tanulás, munka, vagy segítség azt mindig végigvitte, méghozzá a legjobb tudása szerint, soha nem tett semmit „félgőzzel”. A Hungária Evezős Egyletbe 1928-ban lépett be, korszakokon átívelő legenda lett (még a sportkör utódszervezetében sportoló unokái is hallották), hogy egy edzői elvárás mentén, mely szerint: „ma mindenki dobja be minden erejét a felkészítő edzésen”, a hajót megindító első húzásába akkora erőt adott, hogy nemcsak az evezőt törte el, hanem egyszerre a lábtámaszt is. Első nemzetközi szereplésekor, 1929-ben a nyolcas tagjaként Bydgoszcz-ban az Európa-bajnokságon IV. helyezést ért el. Az 1932-ig tartó versenyzői évei alatt 23, négyes vagy nyolcas hajóban kivívott győzelmét, közte négy felnőtt országos bajnoki címét jegyezték fel a klubkrónikákba. 1931-ben a kormányos négyessel lett IV. a párizsi Európa-bajnokságon. Sportpályafutása csúcsát az 1932. évi Európa-bajnokságon Belgrádban elért II. helyezés jelentette, amivel megnyílt előttük a lehetőség az olimpiai játékokon való megmérettetésre. Ám a Los Angelesben megrendezett játékokra szponzor híján nem tudták a hajót kiszállíttatni, az olimpián nem tudtak részt venni. Kálmán sosem beszélt a konkrét eredményekről, s ha mégis, mindig csapatmunkaként említette. Az internet kora előtt nem is volt lehetőségünk a sportolói előéletét más forrásból megismerni, magam az unokájaként az 1980-as években csodálkoztam rá az Eb ezüstérmére, ami valahogy véletlenül előkerült. Evezős élményeiről, a fantasztikus csapattal együtt töltött évekről szívesen beszélt, ám sosem az eredmények kerültek előtérbe ezen beszámolók során.

Az 1932-es, részükről kényszerűen kihagyott olimpiát követően 1933-ban a mai Széll Kálmán téren akkor még üzemelő Budai Teniszklubban ismerte meg későbbi feleségét: Dedinszky Erzsébetet. Leendő anyósa rendkívül büszke lévén nemesi származására kimondottan ellenezte a házasságot, mondván „csak egy pék fia”. Az akkoriban divatos családfakutatás igénybevételével Kálmán megtudta, hogy – ellentétben jövendőbelijével – az ő családja sokkal korábban, IV. Bélától kapta a nemesi rangot „csukárpakai Sághy” családként, míg leendő felesége családja Károly Róberttől, de ez esetben az egész település, Dedina kapott nemesi címet, így lett a család „nemesdedinai Dedinszky”. Ennek az ismeretnek a felszínre kerülését követően már nem volt akadálya esküvőjüknek, amelyre 1934 . március 5-én került sor az Országúti (ma Margit körút) Ferencesek templomában. Az akkori szokásoknak megfelelően az ifjú pár a sporttársak által az evezőikből formált baldachin alatt lépett ki a templomból. A fiatalok az esküvő után az akkori szokásoknak és lehetőségeiknek megfelelően bérelt lakásba költöztek. Erzsébet a polgári iskolái elvégzését követően kereskedelmi iskolát is végzett, szeretett volna orvos, vagy ügyvéd lenni, de anyja nem engedte, hogy „úrilány létére, őrültre tanulja magát”. A Rottenbiller utcai Piatnik, később Játékkártyagyár pénzügyi osztályán dolgozott nyugdíjazásáig. Kálmán munka mellett megkezdte tanulmányait Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi karán. Három gyermekük született: Kálmán (1935), Márta (1939), Péter (1942). Közben a Bors utcai pékség nem élte túl a gazdasági világválságot, ám a családi emlékezet a csőd okaként Teréz mama erős vallásosságából eredő túlzó adakozását is megemlíti. Abban az időszakban folyt a városmajori (ma Csaba utcai) templom építése, aminek építését Kálmán édesanyja komoly összegekkel és az építőmunkások részére napi szintű, nagy mennyiségű zsemle-péksütemény ingyenes biztosításával is segítette, holott a pékség bevétele ezt akkor már nem tette volna lehetővé. Kálmán a Hagenmacher Sörgyár alkalmazottja lett egy barátja, a sörgyár tulajdonosa felajánlására, aki ezen túlmenően havi 200 pengővel is támogatta a családot. Hálából az 1939-ben megszületett Márta kislányuk keresztapjának kérték fel a jóbarátot.

A II. világháború kitörésekor Kálmánt természetesen besorozták, mint egyetemet végzett ember főhadnagyi rendfokozattal utász lett a keleti fronton. Feladata az alá rendelt munkaszolgálatosokkal az elrejtett aknák felrobbantása, utászokkal való hatástalanítása volt. Kálmán a bevett gyakorlattal ellentétben a munkaszolgálatosokkal csak óvatos, négyzetrácsos haladással átvizsgáltatta a területet, akik a gyanús helyeken kis karókat helyeztek el, majd ezeken a helyeken az utászok végezték el a szükséges hatástalanító műveletet. Az embertelen időszakban és környezetben is EMBER maradt. Az orosz előrenyomulás és a háború akkor már látható elvesztése során a megmaradt magyar hadsereg teljesen magára maradt, Kálmán előbb egy kisebb csoporttal, majd csak kettesben a tisztiszolgájával igyekezett hazajutni gyalog a végeláthatatlan orosz hómezőkről. Kálmánnak a hadi felszerelés elégtelen volta miatt térdig feketére fagyott mindkét lába, képtelen volt járni, ezért a hű és igen emberséges tisztiszolga, „mert a főhadnagy urat 3 gyermek várja otthon” a derékszíjához kötözött pokrócon vonszolta maga után napokon át, míg el nem értek egy sebesültvonatot nyugat felé. A vonatra azonban a tisztiszolgát nem akarták felengedni, de Kálmán nem hagyta hátra megmentőjét, akit a vonatülés alá csempészve lépték át hazafelé együtt a magyar határt. Budapestre való hazatértét követően a Budai Irgalmas Kórházban az odafigyelő, gyengéd kezelések eredményeképpen a fagyás miatt nem térdből kellett amputálni, hanem csak az egyik lábának három lábujját kellett eltávolítani. Így diplomáját a háború miatt késve, már gyógyulófélben, mankóval közlekedve vehette át az ELTE-n.

A háború alatt a felesége a három gyerekkel Kálmán másodunokatestvére (Sághy Ferenc) hívására Dunaszerdahelyre költözött, akinek ott konzervgyára volt akkor, kaptak is a gyárból mindenféle konzervet, sőt más ételkészítményeket. A Benes dekrétumok életbe léptetésével a menekülő családot egy ladikban (annyi holmit vihettek magukkal, ami abba belefért) átdobták a Dunán és kitették őket Rajka mellett a mezőn. A Rajkáról a front elől menekülő svábok által elhagyott házba költöztek, ami azelőtt pékségként működött, a teljes felszerelést hátrahagyva. A frontról épségben hazatért, a súlyos amputációtól megmenekült volt sportoló Budapesten kereste családját, de mert lakásukba már beköltözött egy idegen, aki a család sorsáról nem tudott, Kálmán újsághirdetést adott fel. A lapnak egyetlen példánya eljutott Rajkára, ahol a faluban kézről-kézre adták a fővárosi lapot a benne szereplő hirdetéssel. A szinte hihetetlen egymásra találást követően egészen 1950-ig Rajkán éltek és üzemeltették a pékséget az ott lakók nem kis megelégedésére.

Budapestre való visszaköltözésük utáni első éveket a feleség egyik közeli barátnője és családja lakásának egyik szobájában töltötték, a gyerekek váltakozva, szétszórva laktak különböző budapesti rokonoknál, keresztszüleiknél. Pár év után sikerült (tanácsi) bérlakást szerezniük a Rózsa utcában. Kálmán hosszú évekig dolgozott Dunakeszin, majd a tiszakécskei Vegyépszer gazdasági igazgatója volt majd' egy évtizedig, nyugdíjazásáig. A munkanapokat a cég által fizetett tiszakécskei albérleti szobában töltötte és csak a hétvégéket otthon. Feleségét 1980-ban veszítette el. Egyedüllétét méltósággal viselte, kimondottan ügyelt arra, hogy ne legyen senki terhére, magát az egész életére jellemző precizitással és alapossággal ellátta. Ekkorra már kilenc unokája és dédunokája is volt. Mindenki a szeretet és a tisztelet hangján beszélt vele és vélekedett róla, igaz, hogy Ő is így érzett embertársai iránt. Amikor haldokolva a Szt. János Kórház ágyán mi, a család már nem láttuk benne a volt élsportolót, a „végtelenül jó és gondos ember”, Feri nővér (a vezetékneve nem ismert, de odaadásának emlékét őrizze e pár sor, megérdemli) még látta, észrevette az akkorra már teljesen elfogyott izomzatán a korábbi sportolót. 1991 szilveszter éjjelén hunyt el, 1992. január 24-én Farkasréten lelt végső nyugalmat.

• Hungária Evezős Egylet 1911 – 1936 (Bp. 1936), 226 – 226 .o. • 8 órai újság 1929. június 25., 9.o. • 8 órai újság 1929. augusztus 13., 12.o. • Újság 1931. július 30., 13.o.