Hennyei

Imre

Apja, Hager Jenő Cattaróban (ma Kotor) szolgált zászlóaljparancsnokként, Imre itt született a család második fiaként. (Nevüket 1932-ben magyarosították Hennyeire.) Első vívósikerét a budapesti Evangélikus Gimnázium 13-14 éves diákjaként aratta tőrben egy KISOSZ-versenyen, ám az ötödik osztályt már a Bocskai István Magyar Királyi Reáliskolában végezte, és itt is érettségizett. Tanulmányait a Ludovika Akadémia II. főcsoportjában folytatta mint repülőtiszti növendék, ekkor szippantotta be az öttusa. Keményen edzett, 1935-től rendszeresen versenyzett, például tagja volt 1935–1936-ban a bő olimpiai keretnek, részt vett az 1936. áprilisi olimpiai próbaviadalon, amelyen nyolcadik lett.

Öttusázóként látták meg benne a vívótehetséget, egészen pontosan a magyar párbajtőr nagy hazai reménységét. 1935-ben kiváló minősítéssel végezte el a Ludovikát, 1936-tól Szombathelyen állomásozott a bombázóknál, egyúttal a Szombathelyi Vívó Club színeiben vívott: 1936-ban és 1938-ban is megnyerte a vidékbajnokságot, sőt utóbbi alkalommal kardban is diadalmaskodott. Miután 1939-ben, mindössze egy vereséget szenvedve, a kilences fináléban három olaszt felülmúlva megnyerte Bécsben a főiskolai világbajnokságot, maga mögött hagyta az öttusát.

Nem kellett sokat várni az első magyar bajnoki címére: a Honvéd Tiszti Vívó Klub színeiben 1941-ben a Műegyetemen veretlenül gázolt át a finálé mezőnyén, olyan ismert neveket előzött meg, mint Berczelly Tibor, Berzsenyi Barnabás vagy Dunay Pál. Három év múlva, 1944. március elején újra ő győzedelmeskedett, a hónap végén pedig századosi rangot kapott. 1940-től az I. közelfelderítési repülőszázadban szolgált, 1941 júliusában és augusztusában összesen öt éles harci bevetést repült a Szovjetunió elleni hadjáratban. 1944-es bajnoki sikere után nem sokkal, áprilisban a Budapestet támadó amerikai repülők ellen Hennyei vezette a bevetést, amely tragikusan végződött. A mintegy tíz repülőből az amerikaiak négyet lelőttek, kettő kényszerleszállást hajtott végre, a század hét hősi halottat számlált. A később megalakuló, német alárendeltségű éjjeli vadász repülőszázad első tisztjeként szolgált a háború utolsó hónapjaiban, 1945 áprilisában német területen került hadifogságba, ahonnan 1946 őszén tért haza.

Részt vett a magyar katonai repülés újraépítésében, honvédelmi területeken töltött be sporttiszti, sportoktatói beosztásokat, de ami lényegesebb: versenyzett. Az 1948-as és 1952-es olimpián is vívhatott, csapatban mindkét alkalommal ötödik lett. Helsinkiben mellékszerepet kapott: az első körben nem lépett pástra, a másodikban a franciák és luxemburgiak ellen sem bizonyíthatott, csak a gyengécske finnek ellen mutathatta meg magát. A négyes döntőért sem tehetett semmit, csak kívülről láthatta, ahogy társai súlyos, 12:4-es vereséget szenvednek Svájctól, 9:6-ra nyernek a svédek ellen – egyúttal a rövidebbet húzzák a körbeverés után. Két vb-n (1953, 1954) állt csatasorba, de egyéniben és csapatban sem ért el kiemelkedő eredményt. A Bp. Honvéd versenyzőjeként 1954-ben és 1955-ben is csapatbajnoki sikert ünnepelhetett, ezzel gyakorlatilag le is zárult pályafutása, hiszen az 1956-os forradalom leverése után elhagyta az országot, és 1957-ben családjával Kanadában telepedett le.

Három éven keresztül Winnipegben, a Manitoba Egyetemen fejlesztette fel a vívást, majd Torontóba költözve az ottani egyetem vívómestere lett, tanítványai egyéniben és csapatban is megannyi bajnokságot nyertek. Az 1968-as mexikóvárosi olimpián mint a kanadai vívóválogatott vezetőedzője lehetett jelen, egyik tanítványa, a sokszoros kanadai bajnok Bakonyi Péter jutott legtovább, a 32 között vérzett el. A hetvenes évek végéig dolgozott trénerként, 1989. szeptember 6-án hunyt el Torontóban.

• Arcanum Újságok • olympedia.org • B. Stenge Csaba: Egy igazi repülő sportember – Hennyey Imre (Katonaújság 2012. augusztus III. évf. 4. sz.)