dr. Márffy-Mantuano

Tamás

Édesapja, Márffy-Mantuano Rezső nemzetközi hírű jogászprofesszor, követ a genfi munkaügyi kongresszuson, egyetemi tanár, miniszter és több nemzetközi jogi témájú könyv szerzője volt. A fiú egyetemi évei alatt kezdett komolyabban sportolni, a MAC színeiben. Számtalan sportágban ért el eredményeket: jég- és gyephoki, tenisz, vívás, atlétika, ökölvívás, sportlövészet is szerepelt a palettán. Teniszben középiskolás bajnokságot nyert és I. osztályú minősítéssel rendelkezett. Legnagyobb sikereit azonban gyeplabdában érte el. A Magyar Hockey Club színeiben játszott és egyben az egyesület háznagya is volt. Csapatával 1942-ben magyar bajnok lett. A magyar válogatott tagjaként részt vett az 1936-os berlini olimpián, ahol nem csak a csatárként szerepelt, hanem ő látta el a csapatvezetői, delegátusvezetői feladatokat is, majd az utolsó, belgák elleni találkozón Rudán dr. hazautazása miatt a szövetségi kapitányi teendőket is. Márffy három mérkőzésen szerepelt és azokon egy gólt ért el.

Az aktív sportpályafutás mellett már 1930-ban a diplomáciai pályára lépett. Első állomáshelye Belgrád volt, ahol egy évig szolgált, majd visszakerült a minisztériumba. 1938-tól kezdve előbb Olaszországban, majd 1940-ben már Törökországban szolgált. Törökországban több helyi teniszversenyt is megnyert. 1944-ben visszakerült a Külügyminisztérium állományába, azonban arisztokrata származása miatt a második világháború után már nem maradhatott. Londonban élő nővére, Judit segítségével – aki egyébként Lady Listowel néven az angol és a nemzetközi sajtó ismert cikkírója volt – 1948-ban kiszökött Londonba.

Márffy-Mantuano Judit 1926 és 1929 között a London School of Economicson tanult közgazdaságtant, ott határozta el, hogy újságíró pályára lép. Az angliai tanulmányoknak egyébként a családban hagyománya volt: testvére Tamás is Londonban végzett. Judit itt ismerte meg későbbi férjét William Hare-t, aki Listowel 5. grófjaként a brit politikai élet egyik ismert alakja volt. 1933-ban, Budapesten kötöttek házasságot, mely ugyan csak 12 évig tartott (ezen belül öt évig éltek együtt), ám Judit élete végéig megtartotta a Listowel vezetéknevet. Az életrajzok egyetértenek abban, hogy az ateista, munkáspárti William Hare, és mélyen hívő, konzervatív katolikus felesége házassága a világnézeti különbségek miatt végződött válással, Judit azonban később újságíróként sokat profitált a férje révén kialakított politikai kapcsolatrendszerből. Magyarországon nőként közéleti újságíróként elhelyezkedni abban az időben nem lehetett, ezért végleg Londonba települt, és innen tudósított magyar lapokat: 1930 és 1940 között a Nemzeti Újság és a Pester Lloyd jelentette meg írásait, majd a világháború éveiben a brit tájékoztatási minisztérium, illetve a hadsereg polgári előadója lett. Judith Listowel egy évtizeden át utazott a világban, tudósított különböző országokból és interjúkat készített több vezető politikussal is. Eljutott az Amerikai Egyesült Államokba, a Szovjetunióba, beszélt Galeazzo Ciano olasz külügyminiszterrel és Adolf Hitlerrel is. 1932-ben interjút készített Ernst Hanfstaengl náci sajtófőnökkel, aki azonban olyan ostoba válaszokat adott a gazdaságra vonatkozó kérdésekre, hogy nemzetközi botrány lett az ügyből, és az újságírónő nemkívánatos személy lett a nácik számára. 1934-ben mégis engedélyért folyamodott, hogy a koncentrációs táborokról riportot készíthessen, mire az elutasítás mellett férjével együtt felkerült arra a listára, melyen a Brit-sziget megszállása esetén letartóztatandó személyek adatait gyűjtötték (Die Sonderfahndungsliste GB). Testvére felesége révén (Teleki Margit Sarolta) rokonságba került Teleki Pállal, akit már az 1930-as évektől kezdődően többször figyelmeztetett a nemzetiszocialista rendszerek totalitárius voltára és a leplezett háborús készülődésre, vagyis a nácizmus agresszív szellemiségére. Később üzeneteket közvetített Telekitől a briteknek, lényegében egyfajta informális csatornát alakítva ki a miniszterelnök és a brit politika között. A brit külügyminisztériumban belső használatra 1944-től kiadott Soviet Orbit című sajtószemle folytatásaként lapot alapított: East Europe and Soviet Russia címmel hetilapot jelentetett meg, melyben szenvedélyesen támadta és gúnyolta a szocialista blokk országait – lapja 1954-ig jelent meg. Ezzel lényegében a nácik megítéléséhez hasonló módon nemkívánatossá tette magát a Szovjetunió és csatlósállamai számára is. Listowel tevékenységét az 1950-es években a londoni magyar követség álcája alatt működő hírszerző rezidentúra is figyelemmel kísérte, az írónőt megfigyelte. Az 1956-os forradalom idején kalandos úton beszökött Magyarországra, ám úton Budapest felé hitelt adott azoknak a híreknek, melyek arról számoltak be, hogy a szovjet katonák válogatás nélkül mindenkit lelőnek, így inkább visszafordult. Ausztriában maradt, és a menekülttáborokban készített interjúkat magyarokkal, amiből többrészes cikket írt. 2003-ban, százévesen hunyt el.