Nagyházi

Zoltán

A kezdetektől, az 1960-as évek második felétől Zarándi Csaba volt a vívómestere az Újpesti Dózsában, az 1969-es juniorbajnokságot nagy meglepetésre nyerte meg. Ötvenkét nap múlva, 1969. május 6-án egy hír jelent meg az Esti Hírlapban, mely szerint a húszéves főiskolai hallgató, Nagyházi Zoltán súlyosan megsérült, miután a társa által vezetett, szabálytalanul kanyarodó autó a Bakáts utca és a Szamuely (ma Lónyay) utca sarkánál összeütközött egy tehergépkocsival. Sehol máshol nem közölték az esetet, de ő lehetett, hiszen 1949-ben született, és akkor a TF-en tanult. Ami biztos, versenytudósításban legközelebb másfél év múlva volt olvasható a neve, 1973-tól pedig a válogatott kerettagja lett.

Kifejezetten későn, 29 évesen jutott ki először csúcsversenyre, az 1978-as hamburgi világbajnokságon a 22 éves Nébald György volt a kardválogatott másik vb-újonca. Noha az elődöntőben és a döntőben sem nyert asszót, a tusai is sokat számítottak, hiszen a románok ellen egyenlő lett a találatarány (Hammang Ferenc 2:3-ról elért 5:3-as sikere kellett, hogy aztán Gedővári szétvívhasson), a fináléban pedig jobb, mint a szovjeteké. Nagyházi így mókázott már az arany birtokában, a doppingvizsgálatra várva: „Nem szabad elaprózni a dolgot. Egy újonc legyen határozott, és ne elégedjen meg kis helyezésekkel, ezüst- meg bronzérmekkel…” A következő évben csak ötödik lett a csapat, ő pedig lemaradt a moszkvai olimpiáról.

Ügyeletes hangulatfelelős, egyúttal mindenkor nagyszerű csapatember, no meg az akaraterő bajnoka volt. Az 1981-es clermont-ferrand-i világbajnokságra visszaverekedte magát a válogatottba, és másodszor lógott vb-aranyérem a nyakában. A nyugatnémetek ellen nem vívott, a lengyelek elleni elődöntőben becserélte Pézsa Tibor a gyengébb napot kifogó Nébald Rudolf helyett. Nem nyert asszót, de nem ezért nem harcolt a szovjetekkel a fináléban – az előmérkőzéseken ugyanis erős vágást kapott a kezére, nagyon fájt az alkarja. Ugyanakkor a pást mellől hihetetlen segítséget nyújtott: „Jellegzetes hangjával szinte az egész mérkőzésen a nézőtéren is hallható volt. Fanatizálta társait, nem engedte, hogy lazítsanak, tanácsokat adott nekik csörtéjük közben, figyelmeztette őket, hogy melyik ellenféllel szemben mire vigyázzanak, hogyan próbáljanak találatot elérni.” Ahogy ő fogalmazott, tulajdonképpen minden asszót végigvívott társaival, nem érezte magát kevésbé fáradtnak és elcsigázottnak a többieknél a 9:6-ra megnyert döntőt követően. Clermont-Ferrand-ban végre egyéniben is messze jutott, a 9–12. helyen végzett.

Az Év csapata elismerést elnyerő kardválogatott a következő évben a római vb-n is csúcsra ért, mégpedig ebben az összetételben: Bujdosó Imre, Gedővári Imre, Gerevich Pál, Nagyházi Zoltán, Nébald György – a Nébald Rudolf helyett lehetőséget kapó Bujdosó volt az újonc. Nagyházitól egy győzelmet vártak az olaszok elleni fináléban, és azt szállította is. Három csapatvilágbajnoki címmel búcsúzott a nagy versenyektől, de 1984-ig egyéb viadalokon még vívott nemzeti színekben. Az olimpia kimaradt a pályafutásából, mint ahogy az egyéni magyar bajnoki cím is: 1976-ban és 1978-ban a második (szétvívásban kapott ki 5:4-re a bajnok Kovács Tamástól), 1979-ben és 1980-ban a harmadik helyet szerezte meg, de 1983-ban is döntőbe jutott, hatodik lett. Csapatban háromszor nyert (1976, 1979, 1985), 1985-ben visszavonult – pontosabban még levezetett az OSC-ben: edzőként dolgozott, illetve csapatviadalokon versenyzőként is megmutatta magát.

A vívószakedzői (1971) mellé jogi diplomát is szerzett (1986), az 1990-es évek elején egy ügyvédi irodában dolgozott a hajdani csapattárssal, Nébald Györggyel. Évekig képviselte a Vasast jogászként, és huzamos ideig volt a vívószövetség elnökségi tagja.

• Arcanum Újságok • Vívómúzeum