Nagy

Ernő

Kardvívásban olimpiai bajnok (1932: csapat); Eb 6. (1933: egyéni). Hatszoros magyar bajnok (1931, 1932, 1933, 1934, 1936: kard csapat; 1934: tőr csapat). Helyezései az egyéni magyar bajnokságokon: 1931: OB 3., 1932: OB 3., 1933: OB 3. A Magyar Atlétikai Club (MAC) kard- és tőrvívója, majd a vívóosztály kapitánya (1927–1938).

A fiumei Haditengerészeti Akadémián (1912–1916), a budapesti József Műegyetem gépészmérnöki osztályán (1919–1921), a Sporttanárképző Intézetnél 1927–től 1929-ig tanult, törzstiszti tanfolyamot végzett (1938). A Toldi Miklós Sporttanár- és Vívómesterképző Intézet (1932–1934) és a jutasi Kinizsi Pál Csapataltisztképző Iskola tanára (1941–1944). A Haditengerészeti Akadémián végzett, tengerészzászlóssá avatták, a magyar királyi tengeri flottához került az Árpád páncélos csatahajóra, 1916-ban. Később áthelyezték az egyik legkorszerűbb páncélos cirkálóra, a Helgolandra (1917–1918); ennek fedélzetén, mint tüzértiszt részt vett az otrantói ütközetben (1917. május 15). Az első világháború utolsó évében a Radetzky sorhajón szolgált, itt érte a fegyverszünet. Mivel a flottát át kellett adni Szerbiának, leszerelt és Nagybecskereken telepedett le. A szerb megszállás elől Budapestre menekült és szolgálattételre jelentkezett. A Tanácsköztársaság idején ő telepítette az aknazárat a délről Dunaföldvárig felhajózó antant őrnaszádok megállítására, 1919. június 24-én az uszodi aknazár parancsnokává nevezték ki. Az I. világháború után Pakson folyamőri szolgálatot teljesített, a letartóztatási parancs elől elrejtőzött, majd feladta magát és jelentkezett a katonai parancsnokságon. Azonnal eljárást indítottak ellene, ugyan minden vád alól felmentették, de szolgálataira nem tartottak igényt. Az 1921 tavaszán indult folyamőrség zászlós rangfokozatban reaktiválta, 1927-től főhajóhadnagy, 1933-ban kinevezték az egyik legkorszerűbb őrnaszád, a Sopron parancsnokává. II. osztályú törzskapitány (1939. május 1.–1942. március 31.), az Újvidéken állomásozó 2. folyamzár zászlóalj parancsnoka (törzskapitányi rangban, 1942. április 1.–1944. október 19.). Nagy Ernő Hardy Kálmán vezérfőkapitány szűkebb baráti köréhez tartozott, aki a tábornoki kar németellenes szárnyát képviselte. A nyilas puccs után Hardyt letartóztatták, Nagy Ernő folyamőr törzskapitány zászlóalját a bajai hídfő védelmére vezényelték. Megtagadta a parancsot és jelentkezett a pécsi kerületi vezérkari főnökségen, ahol minden felelősséget magára vállalt. Hűtlenség vádjával őrizetbe vették, a front előrehaladása miatt azonban döntésének nem lett személyi következménye. A háború utolsó hónapjaiban bujkált, majd amerikai hadifogságba került (1945 május). Hazatérése után az I. honvédkerületi parancsnokságon szolgált (1945. október–1947. május 31.), tartalékállományba (1947. június 1.), végül nyugállományba helyezték (1949. január 1.).

Nagy Ernő műegyetemi tanulmányai idején kezdett el atletizálni a Műegyetemi Atlétikai és Football Clubban (MAFC). Folyamőrtisztként a Folyamőr Torna Egylet (FŐTE) egyik megszervezője, itt kezdett el vívni. 1927-től a MAC tőr- és kardvívója és 1930-tól I. osztályú vívóként tartják számon. 1931-ben, mint egyéni induló már részt vett a bécsi Európa-bajnokságon, de helyezetlen maradt. Az 1930-as évek elején a legjobb magyar kardvívók közé tartozott, a hazai kardmezőny erősségére jellemző, hogy csak egyszer „fért be” a válogatottba: a Los Angeles-i olimpián (1932), ahol a magyar kardcsapat az addigi legfölényesebb győzelmét aratta. Az olimpia előtt több próbaversenyt rendeztek: Nagy Ernő a 2. válogatóversenyen Gerevich Aladár mögött a 2., a magyar bajnokságon pedig a 3. helyet szerezte meg. Az olimpiai válogatóversenyek után, az eredmények alapján összeállított ranglista első helyén Kabos Endre végzett 25 ponttal, a 2-3. helyen holtverseny alakult ki Gerevich Aladár és Piller György között 24-24 ponttal, a 4. helyet Nagy Ernő szerezte meg 22 ponttal.

A legendás emlékű magyar olimpiai kardcsapatok mesébe illő teljesítményei közül azért emelkedik ki az 1932. évi, mert annál fölényesebben talán már nem is lehet versenyt nyerni, mint ahogy azt ők tették Los Angelesben. Mindent elmond vívóinkról, hogy a magyarokkal szembe került öt csapat összesen kilenc nyert csörtére volt képes a kard professzorai ellen: Dánia (15:1), Mexikó (14:2), USA (13:3), Olaszország (9:2-nél feladták), Lengyelország (15:1). A dánok az utolsó 4, az olaszok az utolsó 5, a lengyelek az utolsó 6 csörtéjüket fel is adták. Az egyéni teljesítményeket figyelve Piller György 12-ből 12 győzelmet aratott, teljesen veretlen maradt. Sok minden látszódott ezen a csapaton, csak elfogódottság nem. Pedig hatuk közül csak Peschauer Attilának és Gylakais Gyulának volt olimpiai tapasztalata, azaz olimpiai aranyérme. A többiek sikerre éhesen érkeztek Amerikába és ki-ki a maga aranyával távozott, az említetteken kívül Gerevich Aladár, Nagy Ernő, Kabos Endre. Nagy Ernő nem okozott csalódást, Dánia ellen 2 győzelem és 1 vereség, Mexikó ellen 4 győzelem, végül a lengyelek ellen ismét 2 győzelem és 1 vereség volt a mérlege. Nagy Ernő, valaha Piller György Sporttanárképző Intézet (SPOTI) béli tanfolyamtársa mesélte, hogy a versenyekről alapos beszámolót kellett tartaniuk mestereik előtt, aprólékosan elemezni a versenyzők stílusát. „Nem sétálhattunk a versenyeken. Figyelnünk kellett, értékelni a sikerek titkát, kutatni a vereségek okát. Borsodi mester nagysága abban rejlett, hogy a technikailag jól képzett vívókat látni tanította, rávezette őket az ellenfél hibáinak kihasználására. Gondolkodnunk kellett, töprengenünk a megoldáson, mint a sakkozóknak.”

Mivel az 1930-as években háromszor is magyar bajnoki bronzérmet szerzett (1931, 1932, 1933), az 1931. évi Európa-bajnokság és az 1932. évi olimpia után Nagy Ernő még az 1933. évi budapesti Eb-n az egyéni versenyben is indulhatott. Nagy a 7. selejtezőcsoportban mindössze 1 vereséggel (Vicenzo Pintontól) ment tovább, a verseny 2. fordulójában, a középdöntőben újabb három hetes csoportban folytatódtak a küzdelmek, Nagy Ernő itt ismét csak egy vereséget szenvedett (a legjobb olasztól, Gustavo Marzitól). A döntőben, míg az olaszok Marzi alá játszottak, a magyarok körbe verték egymást. Nagy Ernő két győzelemmel és három vereséggel hamar kiszállt az Európa-bajnoki címért zajló küzdelemből, a két legjobb magyarral (Gerevich Aladár és Kabos Endre) azonban igen szoros mérkőzéseket vívott (mindkét esetben 5:4-re veszített). Nagy végül a 6. helyet szerezte meg. A budapesti Eb után már ritkábban indult versenyeken, elsősorban a vívómester- és sporttisztképzésben vett részt, illetve a MAC vívókapitányaként és az országos válogatóbizottság tagjaként tevékenykedett.

Kozák Péter https://nevpont.hu/palyakep/nagy-erno-3bd06 alapján (ott forrásmegjelölésekkel) Antal Zoltán: Világ-és Európa-bajnokságok 1893-1973 (1974), Hencsei Pál-Ivanics Tibor: Magyar vívók az olimpiai játékokon (2006), Vívó Híradó, Nemzeti Sport, Népsport, index.hu, Alapvonal, olimpia.hu, eurofencing.info, fie.org, arcanum.com.