Gyenge

Valéria

Ha volt eredmény, amely hovatovább sokkolta az úszóvilágot a helsinki játékokon, az Gyenge Valéria győzelme volt 400 gyorson. A 19 éves magyar lány úgy lett olimpiai bajnok, hogy az előző években még országos bajnoki címet sem tudott nyerni egyéniben, váltókban állhatott csupán a dobogó tetejére. Az egyedüli jel, hogy úgymond motoszkál benne valami, 1951-ből való, amikor az akkoriban igencsak nívósnak számító Universiadén sikerült győznie 400-on, Berlinben. Ettől függetlenül senki sem gondolt arra, hogy 1952-ben a csúcsra érhet. Illetve, ez így nem teljesen igaz – egyvalaki nemhogy gondolt rá, egyenesen meg volt róla győződve. Vagy ahogy Valéria visszaemlékezett az akkori időkre: „Tizenkilenc éves voltam, tőlem senki sem várt semmit, csak Székely Évától vagy Novák Évától. A négyszáz méteres gyorsúszás döntője előtt megkérdezték az edzőmet, Sárosi Imrét, ki fogja nyerni az aranyat, az amerikai vagy a japán, mire ő rám mutatott. Meghökkenten visszakérdeztek, mintha nem értették volna jól. Csak mosolyogtak rajta, milyen jó a humora.” Nos, mint oly sokszor, újfent kiderült, Mesti, az edzőlegenda nem viccelődött, tanítványa a legjobb idővel került a fináléba, ahol aztán végig higgadt tudott maradni. „Az utolsó ötvenre fordulva csak azt láttam, amikor oldalra néztem, hogy Novák Éva sárga sapkája közelít felém. Akkor még utoljára rákapcsoltam, és amikor beütöttem a célba, akkor futott át először rajtam, hogy nyertem. Majd kiugrottam a bőrömből, nem éreztem fáradtságot, csak a beteljesülés bódulatát. Elértem a célt.”

Nemzetközi viadalokon ez volt az első és utolsó egyéni győzelme: két évvel később ezüstérmes lett Sebő Ágota mögött a torinói Európa-bajnokságon (igaz, a kettő között, 1953-ban megjavította a 800 gyors világcsúcsát, illetve a váltó tagjaként a 4x100m vegyesét is). A magyar bajnokságon viszont ezután már jöttek az egyéni sikerek – 100 gyorson és 400 gyorson is többször nyert, ami az akkori magyar női úszómezőny minőségét ismerve egyenértékű volt az akkor még nem létező világbajnoki címmel.

A melbourne-i játékokon egyértelmű esélyesnek számított ő is, és a többi magyar úszóklasszis, ám az 1956-os budapesti események átírtak sok mindent, így az olimpiai eredménylistákat is. Az utolsó hetek felkészülésének szétrázódása és az otthoni hírek okozta feszültség lebontotta a világhírű magyar úszócsapatot (akárcsak az atlétákat) – Valéria például csupán nyolcadik lett 400-on. Ekkor sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy vőlegénye, a szintén úszó Garai János után menjen Kanadába, vagy édesanyjára hallgasson, aki azt kérte, térjen vissza... Végül az olimpia végére befutott a mama „engedélye”, azaz Melbourne-ből Torontóba mehetett, ahol még egy évig úszott, majd kicsit edzősködött – egyik lányukból is úszó lett –, de aztán átadta magát nagy szenvedélyének, a fotózásnak. Igazi művész vált belőle, a földkerekség számos nagyvárosában volt kiállítása, sőt, az ezredforduló környékén az betűk világa is beszippantotta kicsit, két nagyszerű regény megírása erejéig.