A kapitány volt a tornatanára
A családjában addig soha senki sem sportolt, amíg ő el nem kezdte. A szülei nagyon meglepődtek, amikor meghallották, hogy lányuk elkezdett tornázni. Először nem is tudták elképzelni, hogy mi lehet az, ami ennyire leköti, de amikor elmentek egy edzésre, megértették a ragaszkodását. Az iskolában Nagy Jenőné, ahogy akkoriban mindenki ismerte, Vali néni volt a tornatanára, aki nem mellékesen a tornász-válogatott szövetségi kapitányi posztját is betöltötte, és a Nemzetközi Tornaszövetség munkájában is aktív vállalt szerepet. Bodó csodálatos embernek tartotta, aki hamar megszerettette vele a tornát. A szülei később nemcsak megértették lányuk szándékait, hanem támogatták is. Az örökmozgó lány az iskolában is helytállt, ezért a szülők nem is nehezményezték a sportolását. Egy évvel azután, hogy elkezdte a sportot, az ifjúságiak között bajnokságot nyert, a következő évben már tagja volt a Helsinkibe utazó küldöttségnek.
Érmek az első olimpiáról
Az 1952-es olimpiáról egy ezüst- és egy bronzérmet hozott haza. Az akkori szabályok szerint az összetett csapatversenyben egy nemzet nyolc versenyzőjét nevezhette be, de csak az első hatnak az eredményét számították be az összetett eredménybe. Bodó a hetedik volt a magyarok rangsorában, de ettől ugyanúgy érmet kaphatott. A kéziszer-csapattal a harmadik helyet szerezte meg. Az 1954-es világbajnoki aranyérmes kéziszer-csapatból kiszorult, de 55-ben már ő az ugrás bajnoka, és az 56-os olimpiára visszaverekedte magát a legjobbak közé, és a kapitány számított rá. Rajta kívül Keleti Ágnes, Korondi Margit, Köteles Erzsébet, Kertész Alice és Tass Olga volt a csapat tagja, tartalékként Nagy Márta utazott.
Fantasztikus gyakorlattal érték el a megismételhetetlen sikert
A forradalom után Prágán keresztül, hat átszállással jutottak el Ausztráliába. A csapat az összetett versenyben ismét a második helyen zárt. A kéziszer-csapatok döntője előtt történt egy kis malőr, ami majdnem megzavarta a csapatot. Tass Olga nemzeti színű szalagja ugyanis eltűnt. Sokan meggyőződéssel mesélték, az oroszok ármánykodtak, ők vitték el. Aztán persze lehet, hogy csak egyszerű véletlen volt, és az olimpiai faluban maradt. Nagy Jenőné erre azt találta ki, hogy a hátrányból előnyt is lehet kovácsolni, egy szivárványszínű szalagot szerzett a házigazdáktól, amelyikkel az edzéseken gyakoroltak. A zsűrinek pedig azt mondta, a szivárvány színeivel fejezik ki a reményt, hogy egyszer Magyarországon is szabadabb lesz majd az élet. És béke lesz. "Nagyon izgultam, de ahogy a közönség elhalkult, és a talajon álltunk, megnyugodtam, minden apró részletre figyelni tudtam. Akkor semmi más nem foglalkoztatott, minden háttérbe szorult" - elevenítette fel Bodó.
A csapat nagyszerűen hajtotta végre a gyakorlatát, és dübörgő, szűnni nem akaró tapsvihar lett a jutalmuk. Műanyag flakonokba kavicsokat raktak a társaik, azt rázva, lábdobogással éltették őket. "A végén félig guggolva meghajoltunk, úgy engedtünk magunk elé félkörívben az 6 méter hosszú, 20 centi széles piros-fehér-zöld színű szalagot. Tudtuk, hogy magas pontszám lesz. De a szovjeteket legyőzni sohasem egyszerű. Akkor is sikerült. Egymás nyakába borultunk és sírtunk. Fennkölt ez a pillanat. Alig hihető, hogy van ilyen az ember életében" - emlékezett vissza Köteles Erzsébet.
Bodó tudta, nem tér haza
„Életem egyik legfontosabb és legnehezebb, de egyben legcsodálatosabb napja volt, amikor a csapattal aranyérmesek lettünk. Az örömünk azonban nem volt felhőtlen, mert el kellett búcsúznunk egymástól. Kevés ennyire fájdalmas búcsú van az ember életében. Életem második olimpiájának utolsó napja volt, és hárman már biztosan tudtuk: nem tartunk azokkal, akikkel korábban együtt sportoltunk, akikkel kiutaztunk. Azt is tudtuk, soha többet nem leszünk együtt úgy hatan, és nem tudtuk, mikor fogunk legközelebb találkozni. Az életünk nagy és fontos darabjától búcsúztunk." A melbourne-i olimpia után részt vett a Sports Illustrated által szervezett amerikai bemutató körúton, és San Franciscóban telepedett le. Itthon elvégzett egy féléves műszakirajzoló-tanfolyamot, ami kapóra jött, az USA-ben ezt tudta hasznosítani. Mivel a főnöke német volt, németül pedig beszélt, nem számított, hogy nem tudott angolul. Átmenetileg megoldódott az élete, de a műszaki rajzot sohasem tudta megszeretni. Hamarosan elvégezte a sportegyetemet, diplomát szerzett, és visszatért a tornához. 1965-ben találkozhattam először a családommal Bécsben, 1969-ben térhettem haza először. Tisztséget vállalt az amerikai torna szövetségben, majd tagja lett a FIG RG Bizottságnak. Los Angelesben (1984) és Barcelonában (1992) az olimpiai versenyek technikai igazgatói tisztét töltötte be.
A sydney-i olimpiáig sehonnan sem hiányoztam, nélkülem nem kezdhették el a versenyt. Akkor viszont úgy éreztem, elég volt, nagyon sokat voltam távol a családomtól, előfordult, hogy egy évben mindössze három hónapot voltam velük. Elegem lett. A nemzetközi megbízatásaimtól megváltam, főállású nagymama lettem, az unokáimmal magyarul beszélgettem
„„
88 évet élt
88 éves korában, 2022. szeptemberében hunyt el San Francisco mellett, Novatóban helyezték örök nyugalomra.
