Hajtós

Bertalan

Kilenc esztendős korától édesapja nevelte Hajtós Bertalant, s már a kezdetektől kemény feltételekhez kötötte a sportot, ha kellett, ki is vette az edzésekről a tanulmányait kissé elhanyagoló fiát, aki kenusként kezdte sportkarrierjét, de az edzések a tanulás rovására mentek. Néhány évvel később a helyi dzsúdócsapat edzője, Nagy József szólította meg az iskolában, lenne-e kedve a távol-keleti küzdősporthoz. A kedvvel nem is volt gond, de kellett hozzá néhány nap, mire hősünk összeszedte a bátorságát, és odaállt édesapja elé a nagy vágyával. Meglepetésére apja így szólt: „Jól van fiam, ha megy a tanulás, menjen ez a dzsúdó is…” Nagy József és Braskó Péter edzők kezei között egy egészen páratlan sportkarrier kezdődött el a Miskolci VSC edzőtermében. Hajtós Bertalan – bár a szokottnál idősebb korban kezdte elsajátítani a cselgáncs alapjait – öles léptekkel haladt nagy célja, az olimpiai szereplés felé. Tizennyolc éves korára már gyakorlatilag verhetetlen volt korosztályos ellenfelei számára, 1983 októberétől egy esztendőn át senki sem tudta legyőzni, első junior Európa-bajnokságán pedig bronzéremmel mutatkozott be. Nem csoda, hogy azonnal helyet kapott a felnőtt válogatottban, és húsz esztendősen egészen a fináléig menetelt a Hamarban megrendezett felnőtt Európa-bajnokságon. Ekkor már a Budapesti Honvéd színeiben szerepelt, a kötelező sorkatonai szolgálat után Budapesten maradt, Moravetz Ferenc mesteredző irányításával folytatta a munkát.

A norvégiai Európa-bajnokságon az aranyérmet nem sikerült megszerezni, de nem kellett sokáig várni rá: 1986 májusában, Belgrádban eljátszották a Himnuszt Hajtós Bertalan győzelmének tiszteletére. A diadal értékét csak fokozta, hogy a lehető legnehezebb ágon sikerült megkaparintani az aranyat, a magyar dzsúdós legyőzte a tizenháromszoros portugál bajnok Assuncaót, az Európa-bajnok francia Melillót, az olimpiai arany- és ezüstérmes olasz Gambát és a fináléban az olimpiai bronzérmes brit Brownt is. Magától értetődő volt, hogy a magyar dzsúdósport egyik legerősebb versenyzője készülhetett a szöuli olimpiára. Az ötkarikás bemutatkozás nagyon jól sikerült, Hajtós Bertalan hat mérkőzést vívott, s végül alig maradt le a dobogóról. Az ötödik helyezés nem vetette vissza, 1989-ben újabb remek szezon következett, bronzéremmel a párizsi szupertornáról, ezüsttel a finnországi Európa-bajnokságról és egy ötödik helyezéssel a belgrádi világbajnokságról. Az 1990-es frankfurti kontinensbajnokságon már a negyedik dobogós eredményét érte el, ezúttal a harmadik fokra léphetett, az olimpia „főpróbáján”, az 1991-es barcelonai világbajnokságon viszont ismét éppen csak lecsúszott a dobogóról.

Az 1992-es ötkarikás játékok előtt néhány hónappal klubedzőjét, Moravetz Ferencet nevezték ki szövetségi kapitánynak, aki nem kivételezett tanítványával, riválisával, Deák Ferenccel válogató versenysorozaton kellett „megmérkőznie”. A maratoni csatát Hajtós Bertalan nem bírta idegekkel, a hatodik rosszul sikerült verseny után összecsomagolt, és felhagyott a dzsúdóval. Egy hónapos semmittevés után edzője az utolsó lehetőség reményében visszaédesgette tanítványát, aki meg is nyerte az utolsó, hollandiai válogatót, ezzel kiharcolta az olimpiai indulás jogát. A Barcelonában történtekre nemcsak a sportágban kapták fel a fejüket: a magyar válogatott jóval erőn felül teljesítve négy érmet és két pontszerző helyezést ért el. Amikor Hajtós Bertalan tatamira lépett a Blaugrana arénában már túl voltunk Kovács Antal olimpiai győzelmén és Csősz Imre bronzérmén. A BHSE dzsúdósa még magyarországi otthonában izgulta végig Atom Anti diadalát, s amikor rákerült a sor, folytatta a magyar menetelést. A döntőig vezető úton legyőzte a kanadai Hatashitát, a mongol Boldbataart, az algériai Damanit és a dél-koreai Csungot, majd következett a finálé, amelyet napjainkig emlegetnek, akárcsak az Aranycsapat berni döntőjét. A súlycsoport világbajnoki címvédő klasszisával, Koga Tosihikóval nézett farkasszemet. A japán csillag nem bírt a huszonhét esztendős magyar versenyzővel, akinek aranyat érő dobását „észre sem vették” a bírók, s a pont nélküli összecsapáson hiába volt végig aktívabb, a bírói döntésnél egyhangúan Kogát hozták ki győztesnek. Nem csak a magyar szurkolók érezték úgy, hogy ez az arany Hajtósnak járt volna. De hiába kapott végül az aranyérmesekkel megegyező pénzjutalmat, ez a fájó emlék végigkísérte a pályafutását. Rebesgetik, hogy sportpolitikai okai is lehettek a bírók „vakságának”, Hajtós Bertalan aranyával ugyanis Magyarország lett volna az első a sportági éremtáblázaton, megelőzve az „örök győztes” Japánt...

Egy évvel később a magyar versenyző megszerezte első világbajnoki érmét is: a kanadai Hamiltonban a döntőben a dél-koreai Csunggal szemben maradt alul. Az atlantai olimpiáig „csendesebb” évek következtek, a 71 kilogrammos súlycsoportban szereplő dzsúdós leginkább az 1994-es gdanski Európa-bajnokságon megszerzett bronzéremmel hívta fel magára a figyelmet, s már visszafogottabb reményekkel érkezett az amerikai ötkarikás játékokra. Atlantában három mérkőzés jutott neki, a Bundesligából jól ismert német riválisa, Martins Schmidt ütötte el végül a továbbjutástól. Az eredménytelen utazás után jelentős változások következtek az életében, harmincegy esztendősen elhagyta a Honvédot, s egy korábbi trénere, Keserű József segítségével a Budapesti Spartacus akkoriban igen erős szakosztályához került. Az új súlykategória, a 78 kilogramm talán kedvezett neki, de az új kezdet nem sikerült jól, 1997-ben kiesett az oostendei Eb-n és a párizsi vb-n is. 1998-ban viszont régi fényében tündökölt, megnyerte a Hungária Kupát, a fináléban a japánok üdvöskéjét, Tomoucsi Maszahikót legyőzve, bronzérmes lett a varsói A-kategóriás versenyen, majd ismét felért Európa csúcsára: tizenkét esztendővel első Európa-bajnoki aranyérme után Oviedóban ismét a dobogó legfelső fokára állhatott! A sydney-i olimpia előtt új kvalifikációs rendszert léptetett életbe a Nemzetközi Judo Szövetség, ebben pedig – néhány biztató eredménytől eltekintve – már nem sikerült érvényesülnie. Sportolói karrierjét mégis egy fényes győzelemmel zárta: a német TSV Abensberg légiósaként negyedik alkalommal is Bajnokcsapatok Európa-kupája győztes együttes tagja lehetett.

Olimpiai 2. (1992, Barcelona, 71 kg), olimpiai 5. (1988, Szöul, 71 kg), olimpikon (1996, Atlanta, 71 kg), vb 2. (1993, Hamilton, 71 kg), 2x vb 5. (1989, Belgrád, 71 kg; 1991, Barcelona, 71 kg), 2x Európa-bajnok (1986, Belgrád, 71 kg; 1998, Oviedo, 81 kg), 2x Eb 2. (1985, Hamar, 71 kg; 1989, Helsinki, 71 kg), 2x Eb 3. (1990, Frankfurt, 71 kg; 1994, Gdansk, 71 kg), junior Eb 2. (1985, Delemont, 71 kg), junior Eb 3. (1984, Cadiz, 71 kg), 3x magyar bajnok (1984, 71 kg; 1989, 71 kg; 1990, 71 kg), 4x BEK-győztes (TSV Abensberg, német, 1994, 1996, 1997, 2000)

Az ezredfordulón – visszavonulása után közvetlenül – mentorával, Keserű Józseffel megalapította a Rákosvidéke Hajtós Diáksport Egyesületet, amelynek napjainkig alelnöke és vezetőedzője.

Csapatával 2000 óta számtalan hazai és nemzetközi sikert ért el, felnőtt és utánpótlás, egyéni és csapat magyar bajnoki címek mellett tanítványai közül Tóth Benedek ifjúsági világbajnoki bronzérmes, ifjúsági Európa-bajnoki ezüstérmes, Farkas Bence ifjúsági Eb-ezüstérmes, Nerpel Gergely ifjúsági Eb-bronzérmes lett az irányításával.

2008-ban szerzett diplomát a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán (TF), judo szakedzőként.

Három gyermeke van, Bertalan, Benjámin és Betti, „természetesen” mindhárman belekóstoltak a dzsúdóba, Benjámin versenyzőként junior magyar bajnoki bronzéremig jutott.

Barcelonai olimpiai ezüstérme után 1992-ben átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét. Öt alkalommal érdemelte ki az Év férfi dzsúdósa címet Magyarországon (1986, 1988, 1989, 1994, 1998). Hetedik danfokozatú dzsúdó nagymester.