Pálfi

Judit

Pálfi Judit 1968-ban, Budapesten született Pásztor Zsuzsanna és Pálfi Tibor gyermekeként. Gimnazista korában édesapja tanácsára kezdett el kosárlabdázni, ami viszonylag jól is ment neki, azonban nem számított kiemelkedő tehetségnek. Eleinte a Tungsramban pallérozódott, majd a Ganz Danubiusban mutatkozott be az NB II-ben, de végül másodikos korában hátat fordított a sportágnak.

1991-ben autóbalesetet szenvedett, amelynek következtében deréktól lefelé lebénult és kerekesszékbe került. Kezdetben igencsak nehéz volt feldolgoznia a történteket és másfél évbe bele is telt, mire megbirkózott az új adottságokkal. Azonban új lehetőség kopogtatott be az ajtó, amely jelentősen megváltoztatta életét: a kerekesszékes vívás. Szekeres Pált, a szöuli olimpián tőrcsapatban bronzérmes vívót, családi kötelékeken keresztül, valamit középiskolából is ismerte. Az olimpikon néhány hónappal korábban kényszerült kerekesszékbe és amint tudomást szerzett arról, hogy Judit hasonló sorsra jutott, azonnal meginvitálta a vívóterembe.

Az együttműködés pedig meglepően gyümölcsöző volt: annak ellenére, hogy Pálfi korábban sosem fogott fegyvert a kezében, már az első edzéseken megmutatkozott a tehetsége. Szekeres biztosított a számára speciális kerekesszéket, valamint egyéb sporteszközöket, az első edzője pedig Kun Csaba volt, akivel legelőször tőrözni tanult meg a Vasasnál. Az hamar látszott, hogy magyar viszonylatban kiemelkedő képességekkel rendelkezett, azonban néhány világkupa-szereplést leszámítva jelentős nemzetközi rutinra nem tett akkor még szert, amikor 1996-ban megcsörrent a telefonja, és Szekeres felajánlotta neki, hogy vegyen részt szabadkártyásként az atlantai paralimpián. Ekkortájt még nem is volt meggyőződve arról, hogy élsportoló szeretne lenni, ráadásul az edzésekkel párhuzamosan egy könyvkötészetben is dolgozott. Mindenesetre mert nagyot álmodni, elfogadta a felkérést és elutazott a magyar csapattal az Amerikai Egyesült Államokba.

A megnyitóünnepség életre szóló élmény volt a számára: a teltházas aréna látványa is lenyűgözte, erre csak rátett még egy lapáttal az, hogy szülei, valamint későbbi férje is a lelátón lehetett. Maga, a vívás pedig egészen parádésan ment, Pálfi minden várakozást felülmúlva ezüstérmet szerzett. A nagy izgalmak közepette a versenynap egészén még annyira sem zökkent ki, hogy egy korty vizet igyon, így a döntő végére a kiszáradás fenyegette. Erről csak az utolsó tus után szerzett tudomást, és egy jó tanlecke volt a számára. Ez az eredmény megfelelő löketet is adott a vívónak a következő paralimpiai ciklusra. Az 1998-as németországi világbajnokságon nem tudott nyerni a döntőben, az a francia ellenfele bizonyult jobbnak, akit néhány hónappal korábban legyőzött a paralimpián.

A 2000-es sydney-i paralimpiára kirobbanó formában, új edzőjével, Beliczay Sándorral készült fel. A vívómester Szekeres Pál felkészítését is segítette, így jó kezekben volt Judit. Ausztráliában jól kezdte meg a versenyzést, a csoportkörben pedig nem is sokat teketóriázott. Az összes meccsét főlényesen nyerte, és egyre inkább elkezdhetett bizakodni. A negyeddöntő viszont nem várt fordulatot tartogatott, egy gyengébbnek vélt ellenfele felülmúlta a magyar vívót. Ez hatalmas csalódást jelentett Juditnak, időbe telt még újra össze tudta szedni magát fejben. Ekkor olyasmi jelent meg mentális kiútként, amivel Pálfi abszolút nem kalkulált. Kezdetektől fogva csak szükséges rosszként tekintett a párbajtőrre, nem kedvelte a fegyvernemhez kapcsolódó technikát, azonban a szabályzatnak megfelelően kötelező volt elindulnia a nemzetközi mozgássérült versenyeken ebben az ágban. Így volt ez Ausztráliában is, ahol viszont saját meglepetésére egészen az ezüstéremig menetelt.

A sydney-i paralimpián átélt élmény, valamint a tőr fegyvernemben megélt kudarc nagyban hozzájárult Pálfi karrierjének 2002-es kicsúcsosodásához. Ekkor hazai közönség előtt versenyezve, Budapesten, a Körcsarnokban lett világbajnok tőrben, a döntőben egyébként Dani Gyöngyit verve. Ezen sikerét tovább gyarapítva az aranyérem mellé tőrben és párbajtőr csapatban is bezsebelt egy-egy bronzérmet, amiknek köszönhetően egy szinte tökéletes tornát zárt.

Ugyanakkor a vívásban ez volt az az időszak, amikor elkezdtek Ázsiában is nagyobb hangsúlyt fektetni erre a sportágra és futószalagon érkeztek meg a jobbnál-jobb vívók a nemzetközi porondon. Ez a faktor pedig még édesebbé tette az athéni, 2004-es paralimpián gyűjtött élményeket. Pálfi egyéniben ugyan nem kapta el a fonalat, viszont Dani Gyöngyivel, Jurák Andreával és Krajnyák Zsuzsannával alkotott csapat tőrben és párbajtőrben is ezüstérmes lett.

Kislánya 2005-ben született meg, aminek köszönhetően egy időre háttérbe szorult a sport, de szűk két éven belül a lengyelországi Európa-bajnokságon a tőrcsapattal újra aranyérmes lett, egyéniben pedig a dobogó harmadik fokához állhatott. A 2008-as pekingi paralimpián már nagyon meglátszott az ázsiai versenyzők térnyerése. Pálfinak nem ment egyéniben, csapatversenyt pedig nem rendeztek, így az átütő siker ott elmaradt. Ellenben a páston kívül érte egy hatalmas megtiszteltetés, hiszen a nyitóünnepségen ő volt a magyar küldöttség zászlóvivője.

Pekinget kudarcként élte meg, és úgy érezte új impulzusokra van szüksége a további fejlődéshez, így csapatot és edzőt váltott, hogy aztán 2010-ben vb-ezüstérmes legyen a tőrcsapattal, illetve karrierje utolsó csúcspontjaként a 2011-es évben a párbajtőrözők csapatával Európa-bajnok lett, valamint szerzett egy egyéni Európa-bajnoki második helyet tőrben, a tőrcsapattal pedig megvédték a vb-ezüstérmüket. Végül 2012 volt a búcsú éve, amikor a londoni paralimpiára már sérülten ment ki, a négyről három fősre leszűkített csapatba nem került be, így igazán jó eredmények kivívása már nem sikerülhetett. A brit fővárosból hazatérve a visszavonulása mellett döntött.

Ennek a mérföldkőnek az eljövetelét azért nem volt nehéz megemésztenie, mert érezte, hogy elérte teljesítőképessége határát, kihozta húsz évet felölelő karrierjéből a maximumot, így semmiféle bánatra nem volt ok az út végén. Az egyedüli nehézséget a mindennapokat jelentő közegből való kiszakadás jelentette, ugyanis hiába maradt közeli kapcsolatban a vívólányokkal, a megszokott rutin elmaradását erőteljesen megérezte. A pályafutása lezárultát követően civil életében alkalmi versenyeken való kisegítéseket leszámítva egy időre teljesen a háta mögött hagyta a sport világát, míg végül a Mozgásjavító EGYMI-nél kötött ki iskolatitkárként, ahol olyannyira második otthonára lelt, hogy munkásságának köszönhetően 2021-ben a elnyerte Civilút Alapítvány Odaadó díját nyerte Életmű kategóriában.