Az üstökös
„Zachár Imre nevét jól jegyezzük meg magunknak. Ez a nagyon fiatal szimpatikus úszó vasárnap olyan diadalt aratott, mely őt a világ legelső úszói sorába emeli. Múlt évben tavasszal tűnt fel, de fiatal kora miatt eddig a klasszikus versenyekben nem vehetett részt, különben minden verseny, amelyben eddig indult, jórészt fölényes győzelmével végződött. A Balaton Úszók Egyesülete vasárnap rendezett nemzetközi úszóversenyén szerepelt először klasszikus futamban, és első kísérletre olyan eredményt produkált, hogy a fiatal sportsman-re méltán büszke lehet hazája.” – írta az újság az 1907-ben valóban üstökösként feltűnt kiválóságról, aki végül egy sor nemzetközi viadalon aratott nagyszerű sikereket, ám a kor egyetlen, a mai mércével fontosnak tartott eseményén, az olimpián nem ért el olyan eredményeket, amelyek miatt a legnagyobbak között tartanánk számon.
1908: csalódás 400-on, majd a váltóban is
A középtávra specializálódott kiválóság szerepléséhez nagy reményeket fűztek a sportrajongók a londoni játékok előtt, ám az 1908-as eseményen nem termett babér Zachárnak. Ahogy a korabeli beszámolóban olvashatjuk: „A 400 méteres versenyben súlyos vereség érte úszóinkat. Még az előmérkőzésben elég tűrhetően szerepeltek, de a mai középmérkőzésben már teljesen letörtek. Las-Torres, Hajós és Zachár otthoni formájukon alul úsztak. Igen meglepő volt Scheff Ottó győzelme. A kitűnő osztrák úszó az utóbbi időben még a mi versenyzőinket sem tudta legyőzni, és ma Taylort, a rettegett angol bajnokot hagyta maga mögött.”
Ezt még megfejelte a 4x200-as váltó ezüstérme – amit a tudósítók óriási csalódásként éltek meg: „Úszósportunk váratlan súlyos vereségét betetőzte a stafétánk legyőzetése az angol staféta által. Éppen úszóinkban csalódtunk a legjobban, mert hazai kiváló formájuk alapján biztosra vettük, hogy az úszásban legalább két-három világbajnokságot fogunk nyerni. De Halmay kivételével összes úszóink a londoni esős időjárás és a rossz élelmezés folytán erősen visszamentek formájukban.”
Igaz, a riportban az időt „kitűnőnek” minősítették, ám a második hely miatt teljes letargia lett úrrá a közvéleményen (a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg: a hiteles tudósítások szerint Halmay rontott el mindent a végén, ugyanakkor akadt olyan cikk is, amelyben az első három úszó gyengébb formáját kárhoztatták, ami után a hős Halmay már hiába hajrázott, egy yarddal az angolok mögött ért be; ennyit arról, hogy a tudósító vajon ott volt-e a helyszínen, elvégre Halmay önéletírásából tudható, valóban az ő felőrlődése miatt ment el a biztos győzelem).
A következő esztendőkben Zachár továbbra is remek külföldi eredményeket szállított, egy ízben az angolok 400-as olimpiai bajnokát, plusz a londoni döntőben az angolokat első helyre behozó Taylort is legyőzte, 1910-ben két magyar bajnoki címet is szerzett (100-on és 880 yardon, előtte utóbbi távon 1907-ben lett a legjobb), ám 1911 környékén erősen foglalkoztatta a visszavonulás gondolata.
Ebben alighanem szerepet játszott az is, amit egy elemző írás a következőképp szemléltetett: „1909 és 1910 elején a magyar úszósport határozott stagnálást mutatott fel, amivel párhuzamosan haladt a német úszók példátlanul álló feljavulása. Míg mi strucc módjára homokba dugtuk a fejünket és mereven elzárkóztunk a crawl elfogadása elől, addig a németek óriási léptekkel haladtak előre és büszkén fitogtatott európai sprinthegemóniánkra halálos csapást mértek a magdeburgi német-magyar úszómérkőzés alkalmával, ahol fölényesen nyerték az ötször 50 méteres sprintstafétát, sőt kikaptunk az ötször 100 méteres országközi mérkőzésben is. A crawl-lal szemben tanúsított közönyünk volt egyik tényezője többek közt annak a ténynek is, hogy a tengerentúli nemzetek annyira a fejünkre nőttek, de a németek is az idén Stockholmban. Hiszen a magdeburgi kijózanodást nyomon követte a reakció és erőteljes munka indult meg a mulasztottak pótlására. A magyar úszósport életrevalóságát a magyar fajta sportra termettségét mi sem igazolja jobban, mint hogy dacára a németek nyomasztó, egészen aránytalan számbeli fölényének, mindenkor meg tudtunk veszedelmes, egyenrangú riválisai maradni.”
Vízilabdában inkább csak a durvaság maradt
Végül Stockholm felé közeledve Zachár meggondolta magát, amit a sportsajtó virtuális konfettiesővel ünnepelt: „Zachár dicsőségteljes sportmúltjában egy Taylor és Battersby ellen aratott győzelmek szerepelnek és egy másfél év múltán először ismét starthoz állása a legnagyobb érdeklődést kelti, amennyire örömet okozott végleges visszavonulási szándékának a megmásítása, hiszen Zachár Imre nélkül a magyar olimpiai csapatot elképzelni sem lehet.”
Nos, olyannyira nem lehetett, hogy Zachár mind az úszóknál, mind a játékokon első ízben szereplő vízilabdázóknál is helyet kapott a delegációban. Hogy aztán 1912 még nagyobb kudarccal végződjék, mint a négy évvel korábbi olimpia.
Zachárt az úszóknál ezúttal már csak a 4x200-as váltóban kívánták bevetni, a döntőt ki is harcolta a kvartett, ám a döntőben már nem álltak fel a rajtkőre, miután Las-Torres Béla olyannyira kimerült az 1500 és a 400 egyéni versenyei során, hogy a szakvezetők inkább a visszalépés mellett döntöttek...
Maradt a vízilabda – ám abban sem volt sok köszönet. Az osztrákok elleni találkozó, melynek megnyerését mindenki biztosra vette, zavarba ejtő vereséggel zárult, ráadásul Zachár nem igazán a bravúros megoldásaival tűnt ki: „A mérkőzés különben mindkét részről rettenetesen durva volt, de a legdurvább játékos feltétlenül Zachár Imre volt, aki, amíg a második félidőben ki nem állították, mást sem csinált, mint hogy Scheff Ottót folytonosan inzultálta. A Zachár nélküli csonka magyar csapat, amikor 3:3-ra állt a meccs, ezután visszaszorult és az osztrákok negyedik gólját visszaadni már nem volt idő, mert abban a pillanatban, amikor Ausztria gólt csinált, a bíró már a mérkőzést be is fejezte.”
Avagy Zachár alighanem négy év frusztráltságát élte ki a Scheff elleni folyamatos szabálytalankodásban, hiszen a korábban mindig legyőzött osztrák Londonban annak idején bronzérmesként zárt 400-on...
Nagyszerű karrier bankárként, de a Rákosi-terrorba ő is belehalt
A játékokat követően még két évig úszott Zachár, aztán a bankszakmában helyezkedett el, és ott igen nagyszerű karriert futott be: idővel a Magyar Jelzáloghitel Bank igazgatójának választották, és ezt a tekintélyes pozíciót egészen nyugdíjba vonulásáig töltötte be.
1951-ben azonban a Rákosi-rendszer még nyugdíjasként sem kegyelmezett neki: miután politikailag veszélyesnek minősítették, ezért elvették a lakását és kitelepítették Jászkisérre, ahol egy átalakított tyúkólban kellett meghúznia magát. Nyugdíját is megvonták tőle, ezért hamarosan innen is kicsapták – jobb híján sógoránál húzta meg magát, Őrbottyánban.
A megaláztatások szörnyű következményekkel jártak: 1954-re Zachár egészsége drámaian megrendült, április elején mentővel vitték fel a Fiumei úti kórházba, de nem tudták megmenteni: szívelégtelenségben hunyt el, mindössze 63 évesen.