Novák

Éva

Éva nővére, a nála öt évvel idősebb Ilona mellett tanult meg úszni, jól ment neki, már ötéves korában nyert KISOK diákversenyt, holott saját elmondása szerint nem tudott fejest ugrani, talppal érkezett a vízbe, majd a többiek után eredt. Óriási tehetség volt, nővére később ezt nyilatkozta róla: „Ha valaki többféle úszásnemben volt átlagon felüli, az leginkább gyorson és háton fordult elő. Ő viszont gyorson és mellen is abszolút világklasszis volt.” Az aranygeneráció tagjainak többségével ellentétben Éva Hunyadfi István kezei alatt pallérozódott (a másik „tábort” Sárosi Imre edzette), és már 17 évesen, az 1942-es magyar bajnokságon dobogóra állhatott – 200 mellen lett bronzérmes. Két évvel később már ő nyert, és ez így ment tovább egészen 1950-ig, 1947 kivételével, amikor Székely Éva megelőzte ezen a távon. Kettejük rivalizálása idővel legendássá nemesedett, ahogy egy régi visszaemlékezés ecsetelte: „Székely futott, tornászott, s naponta kétezer métert úszott. Akkor jött a hír, hogy Novák Éva, a legnagyobb hazai vetélytárs, már 3000-3500 métereket úszik naponta. Ettől kezdve Éva négyezret úszott. Novák felemelte edzésadagját ötezerre. Éva erre is rálicitált, s így jutottak el a napi nyolcezerig. Éva körül futotta egyszer a Margitszigetet, aztán meghallotta, hogy Novák már a második körnél tart. Visszament és futott tovább. Csodálatos rivalizálás volt ez – mentes minden haragtól és ellenségeskedéstől. Keresték a versenyzési lehetőséget, s voltak hónapok, hogy hetenként összemérték erejüket. S a versenyek mindig igazolták őket: jó úton haladnak.”

Bár 1947-ben még csak 4. lett az Európa-bajnokságon, ahol a tudósítások szerint betegen versenyzett, egy évvel később a tehetséges hölgykoszorúból ő volt az egyetlen, aki érmet tudott nyerni a londoni olimpián: 200 m mellen lett bronzérmes. Az elő- és középfutamok során Van Vliet és Novák Éva úszta a legjobb időt, ám a sportlap úgy vélte, Novák már „megkóstolta" a hollandot: „Mindenesetre nem fog félni tőle.” Ráadásul, vélték a tudósítók, Van Vliet kiúszta magát, Novák Éva viszont megerőltetés nélkül érte el kitűnő idejét. „Novák Éva május óta tartja 2:56-os formáját és véleményünk szerint ezt ki tudja majd úszni a döntőben is. Szerintünk ez elég lenne a győzelemhez. Van Vliet azonban jobbra is képes, bár a holland bajnok nincs a legjobb formában. A papírforma Van Vliet győzelmét mutatja. Novák Évát azonban képesnek tartjuk arra, hogy megszerezze az olimpiai bajnokságot. Ez azonban csak abban az esetben volna lehetséges, ha nyugodtan versenyez." Nos, éppenséggel nyugodtan versenyzett, ám épp a döntő napjára jött ki egy tüszős mandulagyulladás, azaz az Eb után az olimpiai siker is azon ment el, hogy a legfontosabb pillanatban rendült meg az egészsége. (Ahogy anno írták: „A középfutam után azért titokban reméltük, hátha sikerül legyőznie nagy ellenfeleit. Balszerencséjére azonban éppen a döntő idején betegeskedni kezdett és nem úszhatta ki hazai idejét. Ezzel pedig bajnok lehetett volna.” Korántsem mellesleg így is megelőzte Székely Évát, aki negyedikként ért be mögötte.)

Utána azonban elsőrangú kárpótlás következett – több szempontból is. Először azért, mert a honi sportvezetés – kétes értékű visszavágásként, miután a LEN elvette az egyre elvaduló Rákosi-rendszertől az 1950-es Eb-rendezést – a bécsi viadaltól történő távolmaradást választotta. Ehelyett rekorddöntések sorozatával demonstrálták a honi úszósport erejét. (Meg főiskolai világbajnoki aranyakkal: Éva 1949-ben 200 mellen és a vegyesváltóval, 1951-ben a gyorsváltóval lett első.) A csúcsok kapcsán az év végi visszatekintésben olvashattuk az alábbiakat: „A tanácsi választások tiszteletére Novák Éva két ízben is megjavította a csúcseredményt, először 2:50.13-ra, majd 2:50.4-re. De Novák Éva nem elégedett meg az elért eredménnyel, a világcsúcs megdöntésére törekedett. Ez sikerült is! 2:48.8-as idejével megdöntötte az addig fennálló 2:49.2-es világcsúcseredményt, majd az év utolsó előtti napján pedig Ózdon 2:34-es idejével a 200 yardos női mellúszás csúcseredményét is megjavította.” A decemberi, ózdi rekorddöntés kapcsán azt is megírták, hogy „A világ legjobb eredményét addig az 1947-ben 200 méteren Eb-győztes, rá egy évre Londonban olimpiai bajnok Van Vliet érte el (2:35.6 p.), ezt javította meg Novák Éva, aki a versenyt követően elmondta: „Én ezt az eredményt jobbnak tartom, mint a 200 méteres világcsúcsomat (...) Sokat segített az is, hogy az ózdi dolgozók olyan nagy lelkesedéssel várták ezt a versenyt. Még a rajt előtt is arra gondoltam: az ózdiaknak nem szabad csalódniuk bennem. Feszült várakozásukat, lelkes biztatásukat meg kell hálálnom. Fejlődni, fejlődni – ez az elhatározásom. Szeretném még ennél is jobb eredményekkel igazolni szocializmus felé haladó országunk sportjának erejét.” Más kérdés, hogy a nyugati sportsajtó nem volt feltétlenül elájulva a vasfüggöny mögül érkező rekordoktól. Viszont... Filmbe illő fordulatként épp ez fordította nem várt irányba Novák Éva életét.

Szóval 1950 novemberét írtuk, amikor éppenséggel a brüsszeli Les Sports közölt kritikus hangvételű cikket, meglehetősen provokatív főcímmel: „Magyarországon másképp járnak a stopperek?" Ezzel mintegy kétségbe vonták a mieink eredményeit. Novák Éva ezt nem hagyta annyiban, levélben reagált, majd a rovatvezetővel, Pierre Gerarddal is váltottak levelet, később találkoztak is... Egyszerre hihetetlen és romantikus, hogy a cikkből és az azt követő levélváltásból életre szóló szerelem szövődött. „Meglátni és megszeretni – fogalmazott később Novák Éva, ám akkoriban komolyabb kapcsolatra egy szocialista ország sportolója és egy kapitalista állam újságírója nem is gondolhatott. És mégis. Egy külföldi versenyen először csak úszásról esett szó kettejük között, később a franciául kitűnően beszélő Novák Éva és a belga újságíró együtt kereste fel a múzeumokat, sőt, egy este együtt mentek színházba is. Novák Éva a búcsúzásnál így szólt az újságíróhoz: „Jöjjön el Budapestre!” A vonatablakból pedig még utána kiáltott: „Nagyon várom!” Nem telt bele két hét, és Gerard megjelent a margitszigeti uszodában. Margitsziget és Halászbástya, hajókirándulás és séta a Duna-parton – ez szerepelt programjaikban. Aztán egy este Éva bemutatta a belga újságírót édesanyjának is. Mindez közvetlenül a helsinki játékok előtt történt...

Mielőtt folytatjuk a romantikus szálat, itt, a virtuális sportmúzeumban mégiscsak az olimpiára illik visszaterelnünk a figyelmet, annál is inkább, mert Éva pályafutása csúcsára ért. Egy váltóarany és két egyéni ezüstérem volt a mérlege 1952 nyarán – 400 gyorson némi meglepetésre Gyenge Valéria győzte le, míg 200 mellen a pillangózó-technikát ekkorra tökéletesítő Székely Éva lett az első, ám mint a tudósításokból kiolvasható, Éva a medence után a boldogságban úszott. A 4x100-as gyorsváltósiker után például az alábbi kis színes jelent meg a sportlapban: „Novák Éva annál vidámabb. Egy arany- és két ezüstérem boldog tulajdonosa. Nevetve rázza a fejét. – Nem is tudom megérteni, hogyan is úszhattam 1:05.1-et. Úgy látszik, nemcsak az atléták tudnak megtáltosodni, ha váltóban szerepelnek, hanem mi, úszók is. Egymást lelkesítettük a váltóban. Ami engem illet, egy kis előreszaladás is történt – teszi hozzá nevetve. – Hogyhogy? – Sokan mondták, hogy Londonban harmadik voltam, itt második leszek, majd pedig Melbourne-ben első. Aztán úgy alakult a helyzet, hogy itt is első lettem, igaz, hogy nem egyedül, hanem a többiek segítségével. Egy francia újságíró tesz fel neki néhány „eredeti“ kérdést. Megkérdezi például tőle, hogy boldog-e. – Nem – válaszol nevetve Novák Éva. – Nagyon boldogtalan vagyok. Egészen lever ez a győzelem... Csupa jókedv, csupa nevetés. Egy amerikai újságíró gyanakodva nézi. Várjon, hogyan lehet az, hogy a „vasfüggöny" mögött ilyen vidám emberek találhatók? Lehetséges az, hogy akik szomorú embereket akarnak látni, azoknak négerek arcába kell nézniük? – Mi a véleménye a világcsúcsról? – kérdezi a francia kortárs. Éva komolyan bólint: – Jó idő ez. Nem egykönnyen javítjuk meg mi sem. Ehhez olimpiai légkör kellett. Legfeljebb ma úszhattunk volna ennél jobbat. A francia arca kérdőjellé válik, s Éva megmagyarázza: — Tudniillik, ha nem vigyáztunk volna annyira a váltásoknál, akkor egy fél másodperccel jobb időt úszhattunk volna. De nem akartunk kockáztatni...” A zárónapon jött a 400 gyorson az újabb magyar 1-2 (a 200 mell után, 100 gyorson pedig 1-3-mal zártunk), így aztán a Népsport a korszellemnek megfelelő, visszafogott eufóriával tudósíthatott: „Az úszóolimpia utolsó napja is hatalmas magyar sikert hozott. Folytatódott a magyar úszónők nagy győzelmi sorozata. A 400 m-es női gyorsúszásban egyik legfiatalabb versenyzőnknek, Gyenge Valériának jutott osztályrészül az olimpiai győzelem dicsősége, és így ő szerezte meg a 13. olimpiai bajnokságot Magyarországnak. A második helyet is magyar versenyző szerezte meg, Novák Éva, bizonyítva, hogy a magyar női úszósport milyen kiválóságokkal rendelkezik. Ezzel a kettős győzelemmel úszónőink méltóan tetőzték be eddigi sikereiket és egyetlen szám — a 100 m-es hátúszás — kivételével minden női úszószámot megnyertek. Olyan siker ez, amelyre méltán figyel fel az egész világ és a négy női bajnokság tovább növeli versenyzőink, edzőink, egész női úszósportunk tekintélyét. Végeredményben az olimpián részt vett kilenc női versenyzőnk közül nyolc szerzett olimpiai bajnokságot, vagy igen értékes helyezést.”

Éva számára ugyanakkor még tartogatott mást is Helsinki. Mivel a hidegháború elhatalmasodásával a szocialista blokk országai külön falurészbe követelték magukat – amelyet, a disszidálások megelőzése végett, kerítéssel vettek körül –, Évának a drótokon kellett átmásznia, hogy kiszökhessen Gerardhoz, akivel ott, a finn fővárosban házasodott össze. Még a nadrágja is elszakadt az „akció” közben, ám ez mit sem számított: kimondták a boldogító igent. A három megszerzett érem pedig elegendő volt ahhoz, hogy Gerard felülhessen Évával együtt a hazafelé tartó aranyvonatra. Sőt, a bajnoknő abban a hitben ringatta magát, hogy a sikerek elegendőek ahhoz, hogy itthon is elismerjék a házasságát. Személyesen a párt főtitkárát, Rákosi Mátyást kérte meg erre, aki azt ígérte, minden rendben lesz – ehhez képest a balatoni nászútjukat követően Gerardot seperc alatt kiutasították az országból. Csaknem egy esztendő telt el, mire újra láthatták egymást: ehhez azonban az kellett, hogy egy magyar sportküldöttség belga vízumért folyamodjék, Brüsszelből pedig meglehetősen egyértelmű válasz érkezett: kizárólag akkor adják meg a beutazási engedélyt, ha a delegációnak tagja lesz Novák Éva is. 1953-ban gyakorlatilag így került pont Éva magyar úszókarrierjére – a történtek után ugyanis nem kockáztatott meg egy újabb hazatérést. Jóllehet Helsinkiben az egyéni ezüstök után azt nyilatkozta, hogy négy évvel később igyekszik eggyel előrébb végezni, a magyar edzésmunka és a honi rivalizálás „felhajtó ereje” nélkül nem volt esélye Melbourne-ben: belga színekben indult, de meg sem közelítette korábbi eredményeit, 200 mellen nem tudott 3 percen belülre kerülni, 11. lett, nem úszhatott a fináléban. Civil élete ugyanakkor gyönyörűen alakult: befejezte itthon elkezdett szemészorvosi tanulmányait, és kint gyakorolhatta szakmáját, miközben két lánya született.

A rendszerváltást követően pedig derűs riportot olvashattunk arról, hogy a Novák-testvérek immár szabadon tarthatják a kapcsolatot. „Közben két lánya is felnőtt. A ma már 23 éves Patricia, aki immár fiatalasszonyként szintén a belga fővárosban él, és a fiatalabb Pamela, aki másfél éve Budapesten tanul, a gimnáziumi érettségi előtt áll, s azután magyar egyetemen kívánja folytatni tanulmányait. Most, az ünnepek alatt Éva mama, aki különben is rendszeresen jár Budapestre, meglátogatta, s a legjobban annak örültek, hogy reggelenként együtt mehettek a Széchenyibe – egy jót úszni. – Anyám, nagyszüleim és Kiki néni (Novák Ilonka) szerettette meg velem az úszást – mondja Pamela, aki kifogástalanul beszél a francia, a flamand, angol mellett magyarul is. Novákéknál megmaradt az úszás iránti örök szerelem, a versenysportolás óta is törzsvendégei az uszodáknak. Emellett Éva sokáig a belga szövetség orvosa is volt, Ilonka pedig ma is aktívan tevékenykedik a hazai úszósport vezetésében, hosszú évek óta tagja az Európai Úszó Szövetség, s a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségének is. (...) A legtöbb szó a tizenhat aranyérmet hozó helsinki olimpiáról esik, amikor a magyar úszónők neve hirtelen a nemzetközi ranglisták első helyére került. – Azokat a napokat valóban nem lehet elfelejteni ¬– mondják együtt Ilonka és Éva. ¬– Magam is emlékszem, hogy az egyik alkalommal az uszodában a lelátón már a délelőtti órákban ott volt Ilonka is, akinek az előfutamára azonban csak a délutáni órákban került sor. Ilonka a finnül nyomtatott programot böngészte, s ebből természetesen csak a neveket és a számokat értette. Hirtelen felkiáltott: „Jaj, nekem most kell indulnom?” De kár volt az ijedtségért, csakhamar kitűnt a tévedés: a 100 m férfi gyorsúszásban is akadt egy Novák J., – a románok versenyzője... De vissza a „vendég” Évához, aki nem is tekinthető annak. Ugyanúgy otthon érzi magát Magyarországon, mint egykoron. – Sőt, most tudom igazán értékelni mindazt, amit minden egyes hazajövetelkor látok, tapasztalok – mondja. – Amióta kint élek, azóta vagyok csak igazán nagy magyar patrióta. Éppen azzal, hogy ennyi ideje külföldön vagyok, tudom értékelni mindazt, amit ez az ország ad. De véleményem szerint még nagyon-nagyon sok lehetőséget ki lehetne használni ahhoz, hogy szülőhazánkat még a jelenleginél is jobban becsüljék, megismerjék, szeressék. Olyan felbecsülhetetlen kincsek vannak az országban, amelyeket, hogy például csak a „víznél” maradjak, mint a termálforrásokat, még jobban ki lehetne aknázni, kamatoztatni. Mint minden alkalommal, Novák Éva budapesti kirándulása alatt nem csak naponta úszik, a szűk családon kívül boldog órákat tölt a régi sporttársakkal, s sohasem mulasztja el az alkalmat, hogy találkozzon dr. Temes Judittal, aki számára – immár komoly boncorvosként is – mindig a kedves „Tojás” marad... – Sajnos, az idő azért mindig rövidre szabott – s egy kis fájdalom is érzik a hangjában. – De ha vége a karácsonyi vakációnak, január második hetében már feltétlenül otthon kell lennem. A rendelőben jelentkeznek a páciensek. Belgiumban harmincezer szemész van, óriási a konkurencia. S ha nem állok a betegeim rendelkezésére, ők nem várnak az én két szép szememre...” A kilencvenes évek elején aztán egyre többször és többször jött haza, és ahogy akkoriban fogalmazott: „mígnem egyszer azon vettem észre magamat, hogy végleg hazatelepültem.” Végül 75 év adatott meg neki: súlyos betegségére Brüsszelben sem leltek megfelelő gyógymódot, így második hazájában hunyt el, 2005-ben, hogy aztán szülővárosában, Budapesten helyezzék örök nyugalomra.