Kádas

Géza

Senki, még egykori edzője, Bakó Jenő sem gondolta volna, hogy – mint visszaemlékezésében írta –, „egy ilyen fejletlen, alacsony növésű és kifejezetten gyenge úszástudású gyerekből tíz esztendő múltán a világ egyik legjobbja lesz. Az igazat megvallva, Géza tulajdonképpen nem is akart versenyszerűen úszni, ellenben nagy előszeretettel helyezkedett el a vízilabdakapu mellé és mögé, s boldogan dobálta vissza a hozzá került labdákat a játékosoknak. Egyetlen napot sem hiányzott az uszodából, s miután örökké a vízben volt, szorgalmasnak tűnt.” Jutalomból ezért elvitték egy „túrára”, ami abban az időben azt jelentette, hogy az egriek rendszeresen versenyeztek a gyöngyösi úszókkal. Gézát a neki teljesen idegennek számító mellúszásban indították, és nagy meglepetésre második lett, 1:38.2 perces eredménnyel. Ebben az évben, mármint 1942-ben, a 100 méteres gyorsúszásban még csak 1:12.8 perc volt a legjobb ideje. Kádasra nagyszerű hatással volt legjobb barátja és osztálytársa, Válent Gyula, aki ekkor már országos hírű úszónak számított. Válentnak jelentős szerepe van abban, hogy Kádas egyre komolyabban vette az edzéseket. Nem is maradtak el az eredmények: a következő évben robbantott, az országos ifjúsági bajnokságon, 17 esztendősen megnyerte a 800 méteres gyorsúszást, második lett 100-on és 200-on, harmadik 400 méteren. Miután 1944-ben, Kassán megnyerte élete első 100 méteres versenyét, véglegesen eldőlt, hogy bár a vízilabdát szenvedélyesen imádta, az úszást választotta fő sportágként, és csak kiegészítésnek a pólót. 1945-ben immár a felnőttek között tudott nyerni 800-on, ami óriási meglepetésnek számított akkoriban. Rá egy évre pedig, húszéves korában, először nyert országos bajnokságot a klasszikus 100-as távon.

Kádas pályafutásának kezdete klasszikus példája annak, hogy egy első ránézésre szaknyelven „retardáltnak”, azaz korához képest alulfejlettnek számító fiatalból is válhat elsőrangú felnőtt versenyző, ha tehetségéhez mindenekfeletti szorgalom és kitartás párosul, és persze a környezete is támogató, például elviszik versenyre akkor is, amikor még nem érdemelte azt ki. Így történhetett, hogy a világháborút követően immár az úszóvilág is megismerte a nevét. 1947-ben a párizsi főiskolai világbajnokságon négy aranyérmet nyert (naná, hogy 100 méteren is), majd a Monte Carló-i Európa-bajnokságon egyéniben negyedikként zárt százon, a 4x200-as gyorsváltóval viszont megcsípték a bronzérmet. Igazán ideális korban, huszonkét évesen indulhatott neki élete első olimpiájának, melyre minden addiginál nagyobb elszántsággal készült. A londoni olimpiára utazó magyar úszócsapatban három egri is helyet kapott, Kádas, Válent, valamint a vízilabdázó Pók Pál. Ugyanakkor derült égből villámcsapásként jött a hír, hogy edzőjük, Bakó Jenő nem tagja a delegációnak. „Fűhöz-fához szaladgáltam Egerben, csakhogy az egri sportvezetőknek a pártviszálykodások miatt nem volt idejük velem foglalkozni. A Magyar Úszó Szövetség sem sokat törődött velem, erre Géza unszolására felkerestem Hegyi Gyulát, a sporthivatal akkori vezetőjét. Felhívtam a figyelmét Kádas várható kitűnő olimpiai esélyeire, sőt az aranyérem megszerzését sem tartottam kizártnak. Hegyi kinevetett és így válaszolt: ’Édes fiam, mindenki nagy eredményeket ígér, különben is, annyi edző és vezető van már a csapatban, hogy nem tudok rajtad segíteni.’ Ezután csak azt kértem tőle, tegye lehetővé, hogy a csapattagságtól eltekintve kizárólag Kádas versenyén lehessek jelen. Ezt a kérésemet sem tudta vagy akarta teljesíteni. Megszégyenülten és dühödten távoztam a hivatalból, de mindez mit sem változtatott azon a tényen, hogy az egri úszók edzője nem utazhatott Londonba, az olimpiára.” Ahol aztán kiderült, Bakó nem a levegőbe beszélt – Kádas bődületes meglepetésre bronzérmes lett 100 gyorson.

„Kádas volt az úszóolimpia magyar hőse – olvasható a Nemzeti Sport tudósításában. – Hallatlan tehetsége, küzdeni tudása itt bontakozott ki teljes egészében. Jól építette fel edzőjével az idei versenyévadot. Nem versenyzett sokat és időzítés terén is kiválót nyújtott. 100 gyorson még ő maga sem számított ilyen előkelő helyezésre. És Kádas nem harmadik, hanem második volt! Az erről készült filmet azonban a »feledékeny rendezők« nem mutatták be. (Valóban, nagyon sokan azt állították, hogy Kádas másodikként ütött a célba - A szerk.) Olyan úszókat utasított maga mögé, mint az amerikai Cartert, a francia Európa-rekorder Alex Jangt és a svéd Olssont. ’Benne van Gézában az 57 másodperc – mondta sokszor Bakó Jenő, Kádas edzője. – Meglátjátok, egyszer nagy eredményt ér el!’ Neki lett igaza!” Ekkor már persze istenítették a mestert is. Kádas nem sokkal később megjegyezte: „Ő az edzőm és bizony rendkívül sajnáltam, hogy nem volt Londonban. Tessék elhinni, igenis volt lehetőségem a 100 méteres gyorsúszás megnyerésére. Minden a pillanatnyi diszpozíciótól, a testi és lelki beállítottságtól függ. A versenyek előtt bizonyos izgalom vesz rajtam erőt, és ha ekkor ott áll mellettem az edzőm, akivel nyolc év óta vagyok együtt, talán másképp dobtam volna bele magam a vízbe, és ha ott van a parton az edzőm, aki beszól hozzám, talán még jobban tudok úszni, és egy pillanatra sem súrolom az uszoda kötelét sem...” Kádas fantasztikusat ment Londonban. A száz mellett 400 gyorson negyedik lett, és tagja volt az Európa-rekorddal ezüstérmes 4x200 méteres gyorsváltónak, amely Nyéki Imre, Mitró György, Szathmáry Elemér, Kádas Géza összeállításban úszott. Itt is mutatkozott halovány esély az aranyra, avagy Mitró György így emlékezett vissza a finálé legizgalmasabb fázisára: „A 4x200 m gyorsváltó délelőtti előfutamában olimpiai rekorddal győztünk. A délutáni döntőben az amerikaiak teljesen új, friss úszókat tettek a csapatba. A két váltó fej fej melletti küzdelemben külön versenyt úszott. Felhördült a közönség, amikor a harmadik váltásnál az amerikai fiú szabálytalanul, előbb váltott. Ezt mindenki látta, csak a versenybíróság nem! Így az utolsó váltásnál Gézának egy testhossz hátránya volt a legjobb amerikai úszóval szemben. Géza ekkor szédületes úszást produkált! Embert így még nem láttam úszni, úgy küzdött, mintha az élete függött volna az eredményétől. Majdnem teljesen behozta a hátrányát, de az amerikai úszó előnye sok volt, és így kis különbséggel, világrekorddal az USA váltója győzött. Enyhe vigasz volt, hogy mi pedig Európa-rekordot úsztunk.”

Egyébként igen érdekes, hogy Kádas ekkor, napokkal a londoni játékok után a következőket mondta terveiről: „Nem vonulok vissza, mint ahogy az most elterjedt, de a 100 méteres gyorsúszást abbahagyom. Sok lemondással jár a rendszeres versenyzés és Helsinkiig már nem lesz annyi erőm, hogy ezeket a lemondásokat be is tartsam. Megfelelő akaraterőm azonban megvan ahhoz, hogy a 4x200-as stafétának tagja legyek és teljes erőmből ráfekszem a vízilabdázásra. Az az érzésem, hogy rendszeres edzés után Eger vízilabdasportja magas színvonalra emelkedhet. Ez pedig az egyetemes vízilabdasport szempontjából csak örvendetes. Az az érzésem, hogy mire elkövetkezik a legközelebbi olimpia, boldogan állhatok majd a magyar vízilabdacsapat rendelkezésére, és ebben a csapatban leszünk még néhányan egriek.” Aztán mégiscsak maradt az úszásnál. Az 1949-es és 1951-es főiskolai világbajnokságon további kilenc (!) aranyérmet szerzett – hasonló tarolást mutathattunk volna be a köztes Európa-bajnokságon, ám ez áldozatul esett az egyre brutálisabbá váló politikai légkörnek. A Rákosi-rendszer szörnyűségei ezekben az években teljesedtek ki, így a LEN elvette Budapesttől az egyébként korábban nekünk ítélt Eb rendezési jogát, és inkább Bécsbe vitte az eseményt – válasz gyanánt Magyarország (először és utoljára) tüntetőleg távolmaradt a viadaltól, odadobva egy szakajtónyi aranyérmet...

Holott a magyar úszók – mint az a következő években is kiderült – egyre meghatározóbb tényező váltak a nemzetközi színtéren. Kádas olyan rangot vívott ki, hogy egyik legnagyobb riválisa, a francia Alex Jany még cikket is írt róla egy francia-magyar folyóiratba: „Kádas Géza nemcsak azt a vízcsobogást jelenti számomra, amelyet hol a jobb-, hol a baloldalamon hallok, amikor Kádas hasonló ütemben halad mellettem, verseny közben, az uszodában. Kádas Géza ’a bajnokot’ is jelképezi, azt az embert, akit maradéktalanul csodálnak és csodálok én is, mert látom, átértékelni tudom, milyen fáradhatatlanul, milyen hallatlan nagy energiával dolgozik, hogy megteremtse azokat a fizikai előfeltételeket, amelyek nélkül lehetetlen jó eredményt elérni. Az 1947-es Európa-bajnokságon elért 59.8-as ideje óta Kádas igen sokat fejlődött, s erre csak az ilyen lelkesen és kitartóan dolgozó bajnok képes. A múlt évben felállított 56.3-as ideje az 1951-es esztendő legjobb teljesítménye volt a világon. Kádas közepes termeténél fogva kénytelen valamivel szaporább kartempókat végezni, ezért kelt olyan benyomást, mintha idegesen úszna. Pedig egyáltalán nem ideges. Ezt bizonyítja az is, hogy mesteri a fordulóvétele. Ilyen mesteri tudás eléréséhez természetesen a legjobb idegek kellenek. Ez a tartózkodó, szerény ifjú egy tökéletesen kiegyensúlyozott, sportágában nagyszerűen képzett sportember... Még nagyobb, még világra szólóbb eredmények elérésére is képesnek tartom, s kívánom neki, hogy minél hamarabb el is érje azokat.”

Sajnos, az ötvenes évek rettenetes, fojtogató légköre meggátolta abban, hogy Kádas elérje a világraszóló eredményeket. Bár 1951-et a világ legjobbjaként zárta százon, egy évvel később, Helsinkiben, meglehetősen meggyötört lelkiállapotban csupán egy 5. helyet tudott kipréselni magából százon, és a 4x200-as váltóval sem jutottak előrébb. Két esztendővel később még egyszer megrázta magát a torinói Európa-bajnokságon, és 28 esztendősen még egyszer dobogóra állt százon (bronz), míg a számot nyerő Nyéki Imre, valamint Dömötör Zoltán és Till István társaságában visszaszerezték a 4x200 aranyérmét (Torinóban egyébként a hét férfiszám mindegyikében volt magyar érmes, ötben miénk lett az első hely). 1956-ban még tagja volt a melbourne-i olimpiára készülő úszócsapatnak, ám egyre világosabbá vált számára, hogy nem lesz a kiutazók között. Fegyelmezetten vette tudomásul a döntést, hogy harmincévesen már át kell adnia a helyét a fiataloknak. Tulajdonképpen azért sem izgatta különösebben, hogy kimaradt a csapatból, mert imádott vízilabdázni, és ekkor már biztos helye volt az Eger első osztályú csapatában, 1951-ben két, szovjetek elleni meccsen még a válogatottba is bekerült, ami óriási rangnak számított az akkori aranykorban (elvégre egy adott meccset hét pólós játszott végig, még nem lehetett cserélni). Jó labdaérzéke, remek lövőkészsége s nemkülönben kiváló úszástudása miatt a legjobb játékosok között emlegették. Ha egy kicsit előbb hagyja abba az úszást, sokszoros válogatott pólós lehetett volna, s ha tagja az olimpiára utazó vízilabda-válogatottnak, vagy ha érdemeire tekintettel elviszik az úszókkal (ahogy kivitték a pólósokkal id. Szívós Istvánt, akit beneveztek 200m mellen, és így – a korabeli szabályok értelmében – már játszhatott a pólósoknál is plusz emberként)... Másként alakulhatott volna az élete, akkor ugyanis 1956 őszén edzőtáborban lett volna a többiekkel, és nem sokkal a forradalom kitörése után elindult volna az olimpiára.

Így viszont otthon, Egerben töltötte napjait, elvégre a Vízmű- és Gyógyfürdő Vállalat igazgatóhelyetteseként dolgozott, meg persze a hevesi megyeszékhely egyik legnépszerűbb emberének számított. Az egész város kereste a barátságát és ő mindenkihez rendkívül szívélyes, kedves volt – írta róla Bakó. És ő a forradalom napjaiban is megmaradt központi figurának – annál is inkább, mert végre kitörhetett a fojtogató légkörből. Folyamatos kapcsolatot tartott Jobb Lászlóval, a Forradalmi Tanács Védelmi Bizottságának parancsnokával. Kádas is tagja volt az említett szervezetnek. 1956. november 4-én Jobb megbízásából több társával együtt Verpelétre utazott az ott állomásozó katonai alakulat parancsnokához azzal a céllal, hogy Eger védelmére bevonják az ottani katonai egységet az érkező szovjet csapatok elleni harcba. Bíró Lajos főiskolai tanár a METESZ elnöksége nevében őt bízta meg az államvédelmi hatóság titkos iratainak feldolgozásával, amelyet a Líceumban őriztek. A Forradalmi Tanács Védelmi Bizottsága Kádas Gézát választotta meg az úgynevezett politikai osztály megszervezésével, amelynek az volt a feladata, hogy a volt ÁVH-s tisztek és más funkcionáriusok ügyeit felülvizsgálja. Novemberben a nyomdában az Igazság című lapot több száz példányban kinyomtatta, mivel korábban azt a kijelentést tette, hogy ez az igazi újság. Már jóval a forradalom leverését követően, december 9-én megvásárolt 50 darab Népszabadságot, és azokat az utcán nyilvánosan elégette. Négy nappal később letartóztatták. A forradalmi események másik jeles szereplőjével, Törös Károly főiskolai tanárral és családjával egy házban laktak, az akkor 14 éves ifj. Törös Károly, a későbbi kiváló pólós és úszóedző naplójában ezeket írta: „Belecsöppentünk, megváltozott minden. Szinte hihetetlen. Uszoda a legérdekesebb. Ennyi osztályon kívüli egy helyen, na és a Dobó. Apu a munkástanács elnöke lett a Főiskolán. Kádas Géza, mivel nem került ki az Olympiára, nyakig benne van. Én vagyok a fullajtár. Viszem a híreket Apu és Géza között... A főiskolások fegyverrel jönnek-mennek, Apu csillapítja őket, imádják. Géza is nagyon népszerű. Hallgatnak rá is szerencsére... Aztán mindennek vége. Aki tud lelép... Megjelenik két teherautó, hogy Gézát és minket családostul kivisznek Németországba. Apunak kézilabda kapitányságot ígérnek ott. Egyik sem ment... Házkutatás Gézánál. Pince, padlás. Én látom, mikor az ávós eldugja a pisztolyt a padláson. Bizonyíték Géza ellen. Szólok. Jól seggbe rúgnak. Gézát viszik.”

Ügyét a Budapesti katonai Bíróság a Jobb László és társai perében tárgyalta, és a IV. számú vádlottként 8 évi börtönre ítélte mint a „prominens egri fegyveres ellenforradalmár”-ok egyikét. Kádas kizárólag az újságégetést ismerte el, az ítéletben ráadásul egyértelműen leírják vele kapcsolatban, hogy „...a tárgyalás adatai nem bizonyítottak különösebb vezető szerepet...” Ugyanakkor ítélet indoklásában, elképesztő módon, a bíróság súlyosító körülményként értékelte Kádas Géza élsportolói múltját... Egy másik egri pólós legenda, Tokió bajnoka, Pócsik Dénes 1989-ben már elárulhatta: „Az egri úszók, vízilabdázók Kádas Gézával az élen főszerepet játszottak abban, hogy a városban semmiféle vérontásra nem került sor az októberi napokban. A sportolók „vezére”, Kádas Géza a város kiemelkedő egyénisége volt, akit mindenki szeretett, s akire mindenki hallgatott. Saját szememmel láttam például, amikor Utassy Sanyi, világrekorder mellúszónk felrohant a várba, és lehozott az egyik mai napig meglévő lőállásból két ávéhást, akik tüzet készültek nyitni a városra. Sanyinál pedig fegyver sem volt. A szélsőségesek leszerelése Kádas Géza érdeme. Éppen ezért döbbentett meg mindenkit, amikor az itthon maradt Kádas Gézát és Utassy Sándort perbe fogták, többéves börtönbüntetésre ítélték. A többiek, köztük Fecske Feri, Gyergyák Karcsi és Mezei Zoli a menekülést válaszották, így elkerülték a bosszút, a felelősségre vonást.”

A börtönben többek között a későbbi köztársasági elnökkel, Göncz Árpáddal töltött igen sok időt. Az államfő a kilencvenes években készséggel emlékezett vissza Kádasra: „A katonai fegyházban eltöltött tizennégy havi vizsgálati fogság után kerültem Vácra a szigorítottba, a ’Lordok Házába’. Géza, ha jól emlékszem, ekkor már írnok volt. Az írnok meghatározó, döntő személyiség a börtönben. Sok emberrel érintkezik, üzeneteket tud hozni, vinni. Ha becsületes volt, sokat, nagyon sokat tudott segíteni. S Géza talpig becsületes, nagyszerű ember volt, mindenki szerette, tisztelte. Megjelenésével, kedvességével, emberségével nyugalmat árasztott magából. Még a fegyőrök is valamiféle respektet éreztek iránta. A börtönban különleges szabályok a mérvadók. Ki-ki csak annyit kérhet a naptárból, amennyi éppen elég, hiszen ha többet vesz, akkor a szigorítottba kényszerített raboknak már talán semmi sem marad. S Géza gondolt erre. A sport egész rendkívüli módon közös témául szolgált. Szombaton esténként a fegyőrök bekiáltották a zárkákba a bajnoki eredményeket. Olykor még az óriási vasajtót is kinyitották, s némi dialóg kezdődött, hiszen kinek-kinek megvolt a kedvenc csapata, a kedvenc játékosa. A sportolók, művészek, tudósok kiemelt személyiségek. Általában köztiszteletben állnak. Ez a tisztelet azonban hamar elmúlik, ha valaki a nehéz helyzetben nem úgy viselkedik, ahogyan ezt a közösség elvárja. Röviden fogalmazni, viselkedni tudni kell. De Gézát ilyen téren sem érheti szemrehányás. Sőt... Azt kérem, őrizzék meg Kádas Géza emlékét, hiszen akárhonnan közelítek személyéhez, jellemével, becsületességével, politikai hitvallásával, sportbeli eredményeivel mindenképpen példaképe lehet a mai magyar ifjúságnak.”

Ugyanakkor csakis az emléke maradhatott fenn, hiszen bár 1961-ben szabadult, miután büntetésének csaknem felét elengedték, többé nem volt ugyanaz az ember. Ahogy Bakó Jenő írta: „Riadtan, megtörten kezdett új életet. Nem sikerült neki. Akik azelőtt boldogok voltak, ha megszoríthatták Kádas Géza kezét, most elkerülték, féltek, hogy bajba kerülnek. Az Egri Vízmű- és Gyógyfürdő Vállalat, ahol korábban igazgatóhelyettes volt, segédmunkásként alkalmazta. Az a város, ahol régebben dicsőítették, nem tartott többé rá igényt. Elhagyta Egert, a fővárosba költözött. Mind gyakrabban jelentkeztek a betegségei és emiatt 1974-ben rokkanttá nyilvánították. Nem sokáig élvezhette a nyugdíjaséletet, állandóan nyomott, levert lelkiállapotban volt. Nem tudta magát túltenni a pszichikai megaláztatásokon és szervezete sem volt képes megbirkózni a fizikai megpróbáltatásokkal. 1979-ben, 53 évesen távozott az élők sorából.” És persze kérdés, hogy miként őrzi az emlékezet. Mert sok nagy kiválóság neve ugrik be az akkori nagy korszakból is, ám Kádas Géza messze nem kapta-kapja meg azt a fajta elismerést, amit egy olimpiai érmes, Európa-bajnok sprinter megérdemelne. De erről, zárszóként, álljanak itt egyik fia, ifj. Kádas Géza gondolatai. „Az 1956 utáni évtizedek valahogy kimosták apámat a magyar sport emlékezetéből. Ha egy-egy világverseny kapcsán előtérbe kerül a múlt, az emlékezők megemlítenek Csík Ferenctől kezdve Bárány Istvánon, Székely Éván át mindenkit, egészen a jelen klasszisaiig, Darnyi Tamásig és Egerszegi Krisztináig mindenkit, ám Kádas Géza neve senkinek sem jut eszébe. Azt szoktam mondogatni, hogy legalább egy-egy keresztrejtvényben szerepelne, mondjuk úgy, hogy ’Gyorsúszó volt, öt betű...’ Emlékszem, nemrégiben Vitray Tamás is úgy beszélt egy műsorában apámról, hogy ’A méltatlanul agyonhallgatott Kádas Géza.’” Nos, 2016-ban valahára emlékművet állítottak neki Egerben, és immár utca is őrzi a nevét. Ismerve mindazt, amit elért és amit a város úszósportjáért tett, talán kijelenthető: ez a minimum.