Verőci

Zsuzsa

A fővárosban született, és kisiskolás korában – bátyjával együtt – édesapjától, Verőci Bélától tanult meg sakkozni, aki nemzetközi versenybíró volt. Verőci Zsuzsa 11 évesen száz százalékkal megnyerte Budapest úttörőbajnokságát, ám a „sorsa” csak egy évvel később dőlt el, amikor a Maróczy-emlékversenyen demonstrátorként működött közre a nagymesterek partijainál. Kezdetben a kor legnevesebb ifjúsági edzői tanították: Papp Béla mester a JOSI-ban, és Alföldy László mesterjelölt a Vasútépítőben, ami évtizedekre a második otthonává vált.

Mire a Kölcsey Gimnáziumban leérettségizett 1967-ben, már számtalan felnőtt sakksiker volt mögötte. 1963-ban játszott először a női bajnokság döntőjében, amit még 13 alkalom követett. 1964-ben szerezte meg a mesteri címet. Az első sakkolimpiájára 1966-ban került sor, ahol a csapat legjobb pontszerzője lett. Ekkor már látszott, hogy a magyar hölgysakk korszakos egyénisége válik belőle, mert hazánkban első nőként a professzionális sakkpályát választotta. Ebben 1965-től dr. Szily József, majd 1973-től Honfi Károly nemzetközi mesterek intenzív tanítása és útmutatása segítette. 1969-ben érte el a női nemzetközi mester titulust, amikor nélküle már nemigen rendeztek országos döntőket. A hetvenes évek is jórészt róla szóltak, hiszen két bajnoki címe (1973, 1977) mellett a nemzetközi tornákon is remekelt. Verőci Zsuzsa különösen az erős jugoszláv tornákon bizonyította képességeit – ezek közül is kiemelkedett az 1971-es egyéni Európa-bajnoki címe. Férje, Milos Petronics is Jugoszláviából származott. 1978-ban lett nemzetközi nagymester, majd 1979-ben világbajnokjelölt. Továbblépni már nem tudott, mert 1980-ban a párosmérkőzést elvesztette Joszeliani ellen. 1983-ban megnyerte a hölgyek Szuperbajnokságát, amivel igazolta, hogy még sokáig az egyik vezető sakkozónőnk lesz.

Verőci Zsuzsa tíz sakkolimpián játszott 1966 és 1992 között, felerészben az éltáblán, vagy ahogyan ő nevezte az éljátékosokat: vezérevezősként. Szereplésének nemcsak a számtalan csapatérem volt a sikermutatója, hanem az is, hogy 1980-tól kezdve – amikor kis híján a magyar hölgyek léptek fel a dobogó legfelső fokára – veretlen maradt! Megalapozott megnyitási ismeretei, aktív pozíciós stílusa, stratégiai látásmódja biztosította azt a tekintélyt, hogy a válogatott húzóembere lehessen, bármelyik asztalon játszik. 1992-ben az első női sakkcsapat-Európa-bajnokságra is meghívást kapott, majd lassan eljött az őrségváltás ideje.

Már az aktív versenyzés mellett is tudósított, valamint sakkrovatot vezetett a Népszavában 1980-tól, ami – némi megszakítással – három évtizedig tartott. Közben 2001-ben elindított egy népszerű internetes sakkoldalt (ami 2011-től sakkblogként működött), és itt beszámolt az aktuális eseményekről. Ezt sokszor személyes tapasztalatai alapján tette, hiszen 1995 óta nemzetközi versenybíróként összesen 9 sakkolimpián tevékenykedett, valamint három női világbajnokság főbírói címét is rábízták. Szakírói kvalitásait a Magyar Sakkszövetségben is kamatoztatta 2005-től 2011-ig, amikor kommunikációs igazgatói szerepkört látott el. A versenyzést 2019-ben hagyta abba. Hosszú pályafutása alatt (1973 és 1986 között) tizenegyszer választották meg az Év sakkozónőjének, sőt 1979-ben és 1980-ban az Év sportolónője választáson a harmadik helyet érte el.

• A Magyar Népköztársaság Kiváló Sportolója (1972) • A Magyar Népköztársaság Sportérdemérem bronz fokozata (1972) • A Magyar Népköztársaság Sportérdemérem arany fokozata (1978) • Maróczy Géza-díj (1999)

• A magyar sakk arcképcsarnoka (Budapest, 2021) • Arcanum