Sokoldalú sportoló, másodállású tréner
Gyimesi Jánosnak nem volt könnyű gyerekkora, korán árvaságra jutott, az élet megkeményítette. Nemcsak szeretett sportágában, a kosárlabdában jutott el az élvonalig, hanem a labdarúgásban is. Emellett magas szinten asztaliteniszezett és teniszezett is. A kosárlabdával a Testnevelési Főiskolán ismerkedett meg, 1935-ben országos bajnok lett. Hétszer játszott a válogatottban, szerepelt az 1939-es kaunasi Európa-bajnokságon. A labdarúgásban a főiskolai válogatottságig vitte. Tanári pályáját Kassán kezdte, a háborúban hadifogságba került, de utána újult erővel látott neki a nevelésnek, amit küldetésének tekintett. Edzőként csak másodállásban dolgozott, testnevelő maradt nyugdíjazásáig.
Sikerek a férfi- és a női válogatottal
Az 1947-es Európa-bajnokságon mutatkozott be a férfiválogatott kapitányaként. Csapatával kijutott a londoni olimpiára, és kitűnő szeme volt a tehetségek felfedezéséhez, Greminger Jánost és Zsíros Tibort már tizenévesen a csapatba építette. Ezek után a női válogatottat irányította, az első alkalommal megrendezett Európa-bajnokságon, 1950-ben mindjárt ezüstérmet nyert. Ennek külön története volt, mert a korszak egyik nagy tekintélyű sportvezetője, Hegyi Gyula a szünetben meglátogatta a félidőben 24–22-re vezető magyar csapatot, és ugyan gratulált a remek játékhoz, a csapat tudtára adta, hogy a nagy Szovjetunió a barátunk, ezért ildomos lenne, ha ők jönnének ki sikeresen ebből a fináléból. A játékosok hallani sem akartak a bundáról, de végül a szovjetek 45–32-re győztek, a budapesti közönség így is hálás volt az odaadó játékért. 1952-ben a moszkvai Eb-n a harmadik lett csapatával, az eredmény miatt támadták, ezért lemondott. Klubcsapatokkal is dolgozott, 1946 és 1959 között tíz bajnoki címet nyert, a KASE, aztán a névváltozások után a Bp. Petőfi, a Petőfi-Tervhivatal, a Bástya-Tervhivatal, majd újra a Bp. Petőfi csapatával. 1956-ban ismét a női válogatott szakvezetője lett. A forradalom utáni tisztogatás megrendítette, nagyon korán mondott le a tapasztalatáról, felkészültségéről a magyar kosársport. Nemcsak játékosai körében örvendett nagy tiszteletnek, hanem az egész sportágban. Az alábbi történet sokat visszaad jelleméről. A férfiak kapitányaként egy prágai meccsre utaztak, de senki sem fogadta a csapatot az állomáson. A legjobb szállodába mentek, ott béreltek ki szobákat. A hazai szervezők másnap reggelre jöttek rá, hol laknak, értük mentek, és egy kollégiumba helyezték át őket, ahol mindenki együtt aludt. Az egyéjszakás Eldorádó viszont mélyen a játékosok tudatába ivódott. Embersége mellett valamennyi cselekedete növelte hitelességét.
Mellszobrot kapott, és halhatatlan lett
A mesteredzői címmel 1961-ben kitüntetett szakember tiszteletére a szarvasi Vajda Péter Evangélikus Gimnázium díszudvarán mellszobrot avattak. Életműve alapján bekerült a magyar kosárlabdasport halhatatlanjai közé is. Fia, a szintén sikeres kosárlabdaedző, ifjabb Gyimesi János mondta róla, „örökségéről”: „Természetes közeggé vált általa az edzés, a mérkőzés. Hálás vagyok neki, hogy mindenhova elvitt, ott lehettem mellette. Észrevétlenül nevelt edzővé. Őstehetség volt, olyan pedagógiai és pszichológiai problémákat oldott meg finom érzékkel és egyszerűen, amilyenekre manapság pszichológiai teameket állítanak a csapatok mellé. Nagyságára elvesztésekor Zsíros Tibor nekrológja döbbentett rá. Majd 2002-ben, az MKOSZ hatvanadik évfordulóján tartott ünnepi közgyűlésen Horváth Elemér, a sportág történetírója percekig sorolta a negyvenes-ötvenes évek sikereit. Mind mögött ott volt a neve. Akkor határoztam el, hogy ameddig a Jóisten erőben, egészségben megtart, az ő példáját követem: terjesztem a kosárlabda-kultúrát.”
Forrás
• Kozák Péter: Ki kicsoda a magyar sportéletben?
• Magyar Hírlap, 2015. május 22.
• A Népsport lapszámai