Karakas

Hedvig

Tündöklő tehetségként tűnt fel a dzsúdó világában, már tizenöt és fél évesen megszerezve első ifjúsági Európa-bajnoki címét. Pedig a szolnoki kislány, Karakas Hédi ekkor csupán öt éve űzte a távol-keleti küzdősportot, az egykori szövetségi kapitány, Kovács Gábor kezei alatt. Az utánpótlás korosztályokban mindent megnyert, amit csak lehetett, az ifjúságiaknál kétszer, a junioroknál egyszer lett Európa-bajnok, tizenkilenc évesen megnyerte a junior-világbajnokságot is. Abban az esztendőben elnyerte a kontinens legjobb junior dzsúdósa címet, holott már a felnőtteknél is letette névjegyét: a Tbilisziben megrendezett Eb-n és a rotterdami világbajnokságon egyaránt a dobogó harmadik fokára állhatott. A világbajnoki bronz híre ráadásul bejárta az egész világot: Karakas Hedvig tíz másodperc alatt ipponnal győzte le az 57 kilogrammos súlycsoport szupersztárját, az olimpiai és világbajnok Macumoto Kaorit.

Az első „igazi” felnőtt év is jól kezdődött, a Mesterek Tornáján, a párizsi szupertornán, majd a bécsi Európa-bajnokságon is bronzérmet szerzett, a londoni ötkarikás játékok kvalifikációs időszakában egy pillanatig sem kellett izgulnia, hogy megszerezze az olimpiai indulás jogát. Csakhogy egyre kellemetlenebb sérülések nehezítették a dolgát, s az utolsó hónapokban klubot és edzőt is váltott: a korszak egyik kiemelkedő utánpótlásnevelő mestere, Illyés Sándor vette a szárnyai alá, az UTE csapatánál. A váltás nagyon megviselte, ráadásul – ahogy mondani szokták – „úgy drótozták össze” a londoni olimpiára, ahol szalagsérülése miatt gyakorlatilag fél lábbal vette fel a harcot riválisaival. Összeszorított fogakkal harcolt, és így is eljutott az „éremkapuig”. Az ötödik helyezést a körülményekre való tekintettel igazi sikernek tartotta, de félő volt, hogy ezzel véget is ér mesés útja ebben a sportágban...

Csaknem egy teljes esztendő telt el a londoni olimpia után verseny nélkül. Karakas Hedvig közben „hazatalált”, a Budapesti Honvéd dzsúdósaihoz került, ahol Toncs Péter vezetőedző folytatta vele a munkát. A sérülésekből úgy, ahogy sikerült felépülnie a 2013-es budapesti Európa-bajnokságig, amelyen az ötödik helyezést szerezte meg. Kemény munkával kapaszkodott vissza a győzelmekig vezető útra, 2014-ben Szófiában, egy évvel később Asztanában nyert nagy versenyt, s a bakui Európa Játékokon felállhatott a dobogó második fokára, ráadásul az év végén bronzérmet tudott nyerni a sportág őshazájában, Japánban megrendezett Grand Slam-viadalon is. Szép reményekkel indult el pályafutásának második olimpiáján, Rio de Janeiróban, a sors azonban úgy akarta, hogy az útját keresztezze a brazilok hőse, a későbbi olimpiai aranyérmes Rafaela Silva, Karakas Hedvig a hetedik helyen végzett.

Huszonhat esztendősen bizonytalan volt a folytatást illetően, akárcsak London után, ezúttal is majd’ egy éven át „kerülte” a versenyeket, a döntő lökést ezúttal is egy hazai világverseny adta: 2017-ben először rendeztek hazánkban felnőtt világbajnokságot, amelyen tatamira lépett Karakas Hedvig is, ám a koszovói üstökös, Nora Gjakova (aki néhány évvel később Tokióban olimpiai bajnok lett) elütötte a továbbjutástól. Hédi mindenesetre újra elkezdte gyűjteni a Grand Slam- és Grand Prix-érmeket, egyre jobban belelendült, olyannyira, hogy 2019 őszén – öt év után újra – Grand Prix-aranyérmes lett. Már csak karnyújtásnyira volt az olimpia, amikor az egész világ megállt: kitört a koronavírus-járvány, hónapokon át még közös edzéseket sem rendezhettek a sportágban. Minden sportolót fájdalmasan érintett ez az időszak, mégis ez hozta el pályafutásának egyik legemlékezetesebb sikerét: 2020 végén szigorú járványügyi szabályok mellett Prágában megrendezték a sportág kontinensbajnokságát, amelyen Karakas Hedvig megszerezte az Európa-bajnoki címet, Magyarországon pedig őt választották az Év női sportolójának.

A nagy siker után vett még egy nagy levegőt, és nekifutott a harmadik olimpiájának. Tokió igazi jutalomjáték lehetett volna, de a verseny napjára vírusos betegség vette el az erejét, és nem tudott ellenállni a világbajnoki bronzérmes lengyel Julia Kowalczyk rohamainak. A háromszoros olimpikon ezúttal sem vett búcsút a sportágától, később próbálkozott a 63 kilogrammos súlycsoportban is, s időközben a felnőtt női válogatott segédedzőjének is felkérték. Végül 2023 májusában jelentette be, hogy elbúcsúzik az élsporttól, a dohai világbajnokságon már a Nemzetközi Judo Szövetség rendezői stábjának tagjaként volt jelen, 2025-ben pedig bekerült a nemzetközi szövetség végrehajtó bizottságába, s megválasztották az IJF sportigazgatójának. Pályafutása során mindig nagy gondot fordított a tanulásra is, diplomát szerzett a Magyar Tesnevelési és Sporttudományi Egyetem sportszervező szakán és a nemzetközi kapcsolatok-sportdiplomácia szakán is, emellett OKJ judo szakedző végzettséget is elért. Negyedik danfokozatú dzsúdómester, sikereinek elismeréseként 2012-ben átvehette a Magyar Ezüst Érdemkeresztet és elnyerte a Junior Príma Díjat. Két alkalommal választották az Év női cselgáncsozójának Magyarországon, 2015-ben és 2020-ban.

• Olimpiai 5. helyezés (2012, London, 57 kg) • Olimpiai 7. helyezés (2016, Rio de Janeiro, 57 kg) • Olimpiai 17. helyezés (2021, Tokió, 57 kg) • Világbajnoki 3. helyezés (2009, Rotterdam, 57 kg) • Kétszeres világbajnoki 7. helyezés (2010, Tokió, 57 kg; 2015, Asztana, 57 kg) • Európa-bajnok (2020, Prága, 57 kg) • Európa-bajnoki 2. helyezés (2015, Baku, 57 kg) • kétszeres Európa-bajnoki 3. helyezés (2009, Tbiliszi, 57 kg; 2010, Bécs, 57 kg) • Junior világbajnok (2009, Párizs, 57 kg) • Junior Európa-bajnok (2009, Jereván, 57 kg) • kétszeres junior Európa-bajnoki 2. helyezés (2007, Prága, 57 kg; 2008, Varsó, 57 kg) • Junior Európa-bajnoki 3. helyezés (2005, Zágráb, 52 kg) • Kétszeres ifjúsági Európa-bajnok (2005, Salzburg, 52 kg; 2006, Miskolc, 57 kg) • Nyolcszoros magyar bajnok (2005, 52 kg; 2006, 52 kg; 2008, 57 kg; 2013, 63 kg; 2014, 63 kg; 2018, 63 kg; 2019, 63 kg; 2022, 63 kg)

• Judoinside.com • Judoinfo.hu