Szepesi

Attila

Szepesi Attila 1957. október 31-én született Budapesten, Szepesi Imre és Szepesi Imréné gyermekeként. Az útja nyílegyenesen vezetett az asztaliteniszhez: ez volt az első sport, amelyet kipróbált fiatalkorában a lakóhelyéhez közeli, betonból készült közösségi asztalokon, és annyira beleszeretett, hogy később nem is tágított mellőle. 13 évesen vett részt az első edzésén a Dunaújvárosi Kohásznál, és onnantól fogva nem volt megállás.

Karrierje során mindvégig NB II-es, NB III-as szinten játszott az épek között, és egészen 1980-ig nem is gondolkozott a mozgássérült sport kipróbálásán. Ekkor érkezett egy lehetőség, amelynek köszönhetően a Halassy Olivér SC révén részt vehetett élete első, parasportolóknak rendezett országos bajnokságán. A siker nem is maradt el: Majsai Károllyal alkotott duójuk rögtön bajnoki címet szerzett, míg egyéniben egészen a második helyig menetelt.

Az első nemzetközi versenyéig végül egészen 1983-ig kellett várnia – Majsaival a németországi Európa-bajnokságon pedig rögtön egy ezüstérmet sikerült bezsebelnie. Ennek a versenynek köszönhetően kerültek közelebbi kapcsolatba azokkal a szlovénekkel, akik a párosnak óriási segítséget nyújtva, az elkövetkező időszakban Mariborban és Umagban edzőtáborozási lehetőséget biztosítottak, profi körülmények között. Ez akkortájt nagy ritkaságnak számított, és extra löketet adott az 1984-es, New York-i Fáklya Világjátékok előtt.

1984-ben a magyar küldöttség az aktuális politikai feszültség következtében nem vehetett részt az olimpiai játékokon, így kisebb sportdiplomáciai sikernek számított, hogy a mozgássérültek mégis kiutazhattak az Egyesült Államokba, az akkori nevén Fáklya Világjátékokra. Szepesi és Majsai pedig Kovács Győzővel kiegészülve nem is tétlenkedett: a férfiak csapatversenyében, L4-es kategóriában briliáns játékkal jutottak döntőbe, ahol aztán a végletekig kiélezett párbajban maradtak csak alul a németekkel szemben. Mivel korábban egyetlen nemzetközi eredményt tudtak felmutatni együtt, így ez az ezüstérem olyan hatalmas bravúrnak számított, amire senki nem számíthatott tőlük. De nem csak erről maradt emlékezetes New York, hiszen Magyarországon akkoriban nem tapasztalható, gazdag fogadtatásban részesültek a csapat tagjai, találkozhattak Ronald Reagan elnökkel, és meglátogathatták a város legfőbb nevezetességeit – mind-mind olyan élmény, ami korábban elérhetetlennek tűnt.

Ettől fogva elkezdtek komolyabban közösen készülni, csiszolni a csapategységet, ráadásul az az Apor György került a válogatott élére, aki abszolút szívügyének tekintette a parasportot. A legnagyobb változást az jelentette, hogy ugyan, továbbra is az épek között készültek hétköznapjaikon a válogatott tagjai, de a világversenyek előtt rendre többnapos edzőtáborokban vettek részt, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magyarok megérkeztek az európai elitbe. A szöuli paralimpiát megelőzően a csapat számos kiemelkedő eredmény ért el: 1985-ben a hollandiai Európa bajnokságon újabb ezüstéremmel bővült a kollekciójuk, majd az 1986-os franciaországi világbajnokságon a kategóriájuk csapatversenyében, valamint az openben is harmadikak lettek, ahogy az egy évvel későbbi, Egyesült Királyságban megrendezett kontinensviadalon is. A rendszerváltást megelőzően természetesen a versenyzés mellett a külföldi helyszínek meglátogatása is egy irigylésre méltó kiváltság volt, amelyet Szepesiék teljes mértékben értékeltek is.

Az 1988-as, szöuli paralimpiát megelőzte egy kisebb átrendeződés: mivel Majsai kategóriát váltott, így ő a 9-es kategóriában Erdős Lajossal versenyzett tovább, míg Szepesi új partnerévé Kovács Győző lépett elő. Dél-Koreában szintén szokatlan környezet fogadta az asztaliteniszezőket: az események zöme teltház előtt zajlott, azokban a létesítményekben, amelyeket az olimpián is alkalmaztak, valamint ez volt az első olyan helyszín, amelyről általánosságban el lehetett mondani, hogy ténylegesen bejárható volt a mozgássérültek számára is.

Illetve, ez volt Szepesi pályafutásának legsikeresebb versenye. Kovács Győzővel alkotott csapatukat az elődöntőben a végső győztes németek tudták csak megállítani, hogy aztán a bronzmeccsen simán, 3-0-val múlták felül a japánokat. Egyéniben pedig még ennél is sikeresebben szerepelt. A csoportkört hibátlan mérleggel zárta, majd miután a negyeddöntőben legyőzte dél-koreai ellenfelét, az elődöntőben azzal a Wolfgang Horsch-sal találkozott, akin korábban képtelen volt felülkerekedni – ez a lehető legjobbkor sikerült: 2-1-gyel búcsúztatta a németet. A döntőben az utolsó szettben hiába vezetett 20-16-ra is, amikor Kwang Jin Kim tollszáras adogatásra váltott, rövidzárlatot kapott, és zsinórban ötször kiszerválta őt a dél-koreai. Szepesi ezt tartja karrierje legszebb emlékének és legfényesebb eredményének és nagyon büszke arra, hogy hozzájárulhatott a magyar sport nevének dicsőítéséhez.

1992-ben Barcelonába és 1996-ban Atlantába is sikerült még kvalifikálnia magát, viszont a korábbi sikerek megismétlése már nem jött össze számára, hiszen a svédek, a japánok és a németek is ekkora nevelték ki a maguk aranygenerációját, akikkel igen nehéz volt tartania a lépést. Ezt követően a parasporttól visszavonult, azonban az épek között még játszott Dunaújvárosban, megyei bajnokságokban, illetve az NB III-ban, egészen 2005-ig. A 2000-es, sydney-i olimpián már szövetségi kapitányként vett részt, azonban ez csak egy egyszeri alkalom volt, végül hosszú távon nem maradt meg az edzősködés mellett.