Tuss Miklós dr.
1928 – Amszterdam
A huszadik század első felében a magyar vitorlás sport egyik legnagyobb alakjaként tartották számon. Versenyzett, részt vett az Amszterdamban rendezett olimpián, több vitorlásklub alapító tagja és felvirágoztatásának aktív részese volt. Állandóan törekedett arra, hogy minél jobb és gyorsabb hajója legyen, így a húszas évek második felétől szinte évente építtetett új vitorlást. Sok, a Balatonon híressé vált, szépség fűződik a nevéhez. A második világháború után szeretett sportját abba kellett hagynia, ám vitorlás szellemiségét átörökítette fiára, ifjabb Tuss Miklósra, aki szintén a magyar vitorlázás legnagyobbjai közé emelkedett. Ő emlékezik édesapjára.
Édesapám 1898-ban, Kevermesen, Somogy megyében született. Pesten és Temesváron járt iskolába, később gimnáziumba, végül elvégezte az orvosi egyetemet. Mindig szeretett sportolni. Erdélyben, a hegyekben síelt, lovagolt, úszott, így elég izmos, erős felépítésű volt.
Apám egyik unokatestvére benősült egy gazdag, gyáros családba, akiknek Almádiban volt nyaralójuk. Ott volt először alkalma hajóba ülni. Megbizonyosodott róla, hogy ez a sport neki nagyon tetszik, és kezdő orvos korában meg is vette az első vitorlását. Ez egy klinker-építésű, tömzsi orrú, húsz négyzetméter körüli, kajüt nélküli jolle volt, amit Holdsarlónak hívtak.
Ezzel kezdett versenyezni, és elég sokszor győzött. Élt-halt a versenyzésért és a hajókért. 1928-ban megépíttette az ország első 22 négyzetméteres Schärenkreuzerét, ami Sirocco néven futott.
Apám a Balatoni Yacht Clubba igazolt. Rendeztek versenyeket, és vitorlás táborokat szerveztek, vagyis utánpótlásnevelés folyt.
Amikor megalakult a Vitorlás Szövetség, a munkájukhoz csak lelkes kívülállóként kapcsolódhatott, mert még nem volt olyan neve, hogy bevették volna, de utána az 1928-as olimpiai csapatba már bekerült. A Hungáriával mentek ki, Burger Sándor, Heinrich Tibor és ő vezették a csapatot.
Az olimpia után, mivel elégedetlenek voltak a füredi klubbal, megalakították a BYC almádi részlegét. Tizenegyen álltak össze, ők építtették a mai meglévő vöröskő épületet.
A harmincas években a Binnenjolle kezdett divatba jönni, és remek versenyek voltak. Sok jó nevű versenyző vitorlázott ilyen hajókkal: Kovács Béla, Heinrich Tibor, Dulácska, és mások. Gaffos, soklatnis, macerás hajók voltak, de nagyon jól vitorláztak. Apám összejött fiatalokkal, mancsaftokkal, csapatokat szervezett maga köré és egymás után volt neki négy vagy öt ilyen hajója. Vénlegény, Agglegény, Sátán, ilyen neveken futottak. Utóbbi volt a Balatonon az első, amely egyenes Marconi árboccal volt szerelve. Az öregben benne volt az újítási hajlam, hogy valamit szebbre, jobbra, korszerűbbre csináljon.
Egy idő után szóba került, hogy a BYC-től teljesen el kellene szakadni. A klubnak akkoriban már nem volt jó a sportélete, inkább urizáltak, bálokat, teadélutánokat szerveztek. Nem akartak versenyt rendezni, és ez bosszantotta azokat, akik viszont versenyezni akartak, ráadásul ha lehet, egyforma hajókkal. A Szövetség is azt pártolta, hogy típusok legyenek, ne mindenki a saját feje után építsen vitorlást. A kuncsaft mindig kicsit másmilyent akar, mint az elődje. Az építők felelőssége is, hogy törekedjenek az egységességre, ami feltétele a jó versenyzésnek. Ahogy ma, annak idején is ez volt helyzet, csak a Szövetség akkoriban tudta kezelni ezt. Manapság megmosolyogjuk például a Balatoni dingit, de a harmincas években hatalmas osztállyá alakult. Volt vagy ötven belőle, és azokkal komoly ifjúságnevelés és színvonalas, értékes versenyzés folyt.
Megalapították Füreden a
Hungária Yacht Clubbot. A klubházat Káldy Ferenc tervezte, aki klubtag is volt. Ekkor apámnak már a 30-as cirkáló volt a „líblingje”. Mint osztályvezető főorvos jól keresett és megengedhette magának, hogy minden évben új hajót rendeljen a Hajógyárban. Akkor született a Kabala, a Meotisz, Kékmadár és a Bohó.
Négy 30-as cirkáló után apám a továbblépésen gondolkozott. Szóba jött a 75-ös Schärenkreuzer, vagy a 6R Yacht. 75-ös csak Németországban és a Balatonon vitorlázott. Így a 6R mellett döntött, annak ellenére, hogy a schären-vonal szimpatikusabb
volt neki. Az R-hajó nem olyan elegáns és impozáns, de olimpiai osztály lévén a versenyértéke akkoriban nagyobb volt.
Az utolsó hajója lett a Talizmán. Megkereste és megfizette a legjobbnak tartott tervezőt. Olin Stephens akkoriban
vagy nyolc America’s Cup hajót tervezett. Apám nagyon bízott benne. A hajó 1942-ben készült el, és ebben az évben a Kékszalagon amin második lett vele az öreg. A Talizmán nem vált be annyira, mint apám várta, gyenge szélben a Hungária a gyorsabb.
A Háború után a Talizmánt már nem tette vízre, nem hajózott vele. Nem volt pénze a lakkozásra, tárolásra, és azt mondta, hogy ha az ő hajója nem lehet a legszebb, akkor nem élvezi a vitorlázást. Mindig a tökéletességre törekedett. Nekem
azt a hasonlatot emlegette, hogy ha egy hegedűművész Stradivari hegedűn játszik, és utána lemegy a kocsmába, a cigányprímás hiába adná neki a hegedűjét, azon már nem élvezné a játékot.
Politikai, vagy anyagi oka volt-e annak, hogy már nem hajózott, azt akkoriban tudhattam. Az ötvenes években aztán elvitték, mint politikai megbízhatatlant és jobboldalit. Mondott egy-két kemény mondatot, ezért aztán lecsukták. Hova vitték volna máshova, mint Badacsonytomajba a kőbányába. Ahogy ő mondta: diplomáciai küldetésben „török követ”. Egy telet is kihúzott ott, fűtetlen barakkban, öszszeláncolt lábakkal aludtak. Ha meggondolod, az azért elég kellemetlen lehetett. A lánc miatt nem takarhatták be a lábukat, és ha egyiknek éjjel ki kellett mennie, akkor vitte magával a másik nyolcat is…
Nekünk élni kellett valahogy, a Talizmán sem maradhatott meg. Anyám hatezer forintért eladta a testet ugyanennyiért az ólmot. Hoztak ugyanis egy törvényt, hogy magánembernek nem szabadott hatezer forintnál többet fizetni, ezért adta el anyám külön-külön a kettőt. Ebből tudtunk egy évig zsíros kenyeret enni.
Miután hazajött az öreg, már csak egyetlen alkalommal vitorlázott. Inkább összejött a régi barátokkal, és emlékeikbe merültek. Grofcsik Bélával nyaranta lementek a Balatonra, felültek a menetrendi járatra, és lepöfögtek vele Keszthelyig. Útközben pedig felemlegették emlékeiket, hiszen minden öbölhöz, kikötőhöz kötődött valamilyen régi élményük.
Nyolcvan évesen ment el, 1978-ban.