Cseh

László

A madridi Európa-bajnokságon parádézott májusban: négyszázon kétség sem férhetett ahhoz, hogy ő az új király, másfél másodpercet vert a mezőnyre. Annál nagyobb volt a csodálkozás, hogy 100 háton is első lett, a számot addig uraló osztrákot, Markus Rogant is „lenyúlta” a végén, ha egyetlen századmásodperccel is.
Kevesebb, mint egy hónap volt hátra az athéni olimpia rajtjáig, a balatonfűzfői uszodában az ilyenkor szokásos finomhangolás zajlott. Aztán egyik nap a két edzés között rettenetes dolog történt: egy rossz lépés a Balaton-parton, és egy csontdarab letört a lábfejében, ezt csavarral kellett rögzíteni. Mint kiderült, ez volt a kisebb baj – a bokaszalagok durva húzódása okozta az igazi fájdalmakat. És négy hét múlva ott kellett állni az athéni rajtkövön.
„Nagyon nagy zuhanás volt ez lelkileg... Jól ment az edzés, jó volt a hangulatom... És hiába tértem vissza relatíve hamar, onnantól kezdve a felkészülés nem mehetett a tervek szerint” – emlékezett vissza utóbb.
Sohasem fogjuk megtudni, hol végez, ha makkegészségesen telik a nyár. 400-on így 3.89 másodpercre volt tőle Phelps, és a másik amerikai, Erik Vendt is megelőzte, ha csak 34 századdal is – és rém kevésen múlt, hogy Laci egyáltalán érmes lett, hiszen 13 századdal ért be az olasz Alessio Boggiato előtt. Az utolsó száz méter előtt annyira nem ment a lába, hogy inkább karral úszott gyorson, ez viszont egy ilyen kegyetlen számban, durván visszaüt – az utolsó ötven már maga volt a küszködés. Se a kéz, se a láb nem működött úgy, ahogy korábban. Csupán hét tizeddel úszott jobbat, mint Madridban – és csaknem két másodperccel rosszabbat, mint egy évvel korábban, Barcelonában.
Kétszázon a bronz sem lett meg, az amerikai szuperkettős (Phelps, Lochte) mellett a trinidadi Bowell is elé került, ha csak négy századmásodperccel is.

Kevés népszerűbb sportoló volt akkortájt széles e hazában – ami persze kezdett picit visszaütni 2006-ban, amikor is csaknem fél évszázad után Európa-bajnokságot rendezett Budapest. Az esemény felvezetése kapcsán természetesen mindenütt Lackó volt az adu ász, „hetente-havonta kellett itt lenni, ott lenni, a körítés picit sok volt a végére” – említi utóbb, ami akkor visszaköszönt a medencében. Bár a két vegyesúszó arany egy pillanatig nem forgott veszélyben – 400-on gyakorlatilag fél medencehosszal győzött –, ám nem robbant annyira, mint korábban, avagy a csúcsdöntések elmaradtak. Plusz a harmadik érem is, a száz háton csupán a 6. hely sikeredett. Ez egy korántsem lényegtelen mellékfolyamatot generált: Laci kezdett hátat fordítani a hátúszásnak.
Viszont a folyamatos fásultság egyre ijesztőbb jeleket öltött. A decemberi „öröksötétben” rendezett helsinki rövidpályás Eb-n sikerült kikapnia attól a Luca Marintól, akit augusztusban még 4.6 másodperccel előzött meg ötvenes medencében – és bár a 200 vegyest behúzta, érződött, valami szétcsúszott. Csakhogy nem jutott idő a bajok orvoslására. Mivel a 2007-es világbajnokságot Ausztráliában rendezték, annak érdekében, hogy a déli félteke ne legyen téli félteke, március végére hozták előre a viadalt. „Nyomtuk az edzéseket, megállás nélkül, még karácsonykor is le kellett menni. Tudod milyen az, huszonötödikén hajnali ötkor felkelni? Ekkoriban nem voltam ellenálló. Mentem, csináltam, ahogy előírták... De hogy még karácsonykor is, amikor más években legalább lehetett szusszanni pár napot... Kegyetlen volt, túl sok a testemnek és lelkemnek.”
Melbourne-be totálisan lehervadtan érkezett. És erre még rátett Michael Phelps, aki irdatlan produkciókkal rukkolt elő. Kétszáz gyorson agyonverte a mezőnyt, rettenetes világrekorddal, másnap pedig 200 pillén döntött csúcsot, ami jobb volt, mint Laci országos csúcsa 200 gyorson. „Demoralizáltak, ő is, Lochte is. Úristen, ezek milyen jók, ez járt a fejemben, és teljesen szétestem.”
Kétszázon beevickélt a bronzig, de 400-on beszakadt alatta a jég – csupán 6. lett, szörnyen rossz idővel. Itthon egy hónapig csak kóválygott. Aztán úgy döntött, hallgat a tanácsokra – és hamarosan egy szobában üldögélt, szemben az ország akkori egyik, ha nem a legjobb sportpszichológusával, Vura Mártával.

Idővel kezdte ismét a régi önmagát idézni. 2007 nyarán az országos bajnokságon 13-ból 12-szer volt aranyérmes. Az eredményhirdetéseknél pedig arra lett figyelmes, hogy... Az a hostess-lány, aki az érmeket hozza, nagyon tetszik neki. És mivel elég sokszor állt a dobogó tetején, többször is szemrevételezhette. Ennek ellenére csupán a verseny végén, a 12. arany után szedte össze minden bátorságát, hogy megszólítsa... Megérte. Dia élete párjává vált. A mentális tréningek és a szerelem pedig hihetetlen röppályára állították.
2007-ben, a debreceni rövidpályás Eb maga volt a szárnyalás. Egy héttel a rajt előtt, a Sipos vendéglőben Gyárfás Tamásnak, a szövetség elnökének borítékban átnyújtott három időeredményt és három helyezési számot. Hogy aztán a 200 vegyes végén csak egy kiabálást lehessen hallani az MTV zajmikrofonjában, midőn Cseh apuka ismételgette fennhangon: „Ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el!...” Na igen, ő tudta, mi került a borítékba.
Laci világrekorddal nyert: 1:52.99. Fél perc múlva Gyárfás Tamás élő egyenesben, kamera előtt felbontotta a borítékot. Ő sem hitte el. A papíron ez állt: 200 vegyes – 1. hely – 1:52.99...
„Jó, nem volt nagy hókuszpókusz, 1:53-on belül akartam úszni mindenképp, és ez így adta magát” – mosolyog utóbb Laci. Aki ismét régi önmaga volt. 400-on betörte a 4 percet (3:59.33), a világon elsőként (Marin 4.77-tel mögötte kullogott be másodikként), és koronaként az új szerelem, a 200 pillangó is robbant, megvolt a harmadik aranyérem.
2008 is úgy indult, akár a szélvész: egy kemény, mexikói, majd dél-afrikai edzőtáborból érkezve Európa-csúcsot repesztett az eindhoveni Eb-n, holott azt is márciusban rendezték... Hanem ezután kissé kiéleződött a helyzet a Kőérben, ám hamarosan régi kedves versenyén, Canet-ban egy újabb Európa-rekorddal jelezte: meglehet, tényleg érzi, mi az a terhelési határ, amit nem kellene átlépni edzéseken.
Mindazonáltal hiába normalizálódtak a viszonyok, nem várt fejlemény kezdte sokkolni az úszótársadalmat. Híre jött az Államokból, hogy Phelpsék egy addig teljesen ismeretlen szuperdresszben fognak úszni az olimpián. Amiből kisvártatva szép kis ribillió támadt, hiszen az új kreálmány teljesen más volt, mint az addig divatozó hagyományos felszerelés. Ám nyár elejére bizonyossá vált: a világszövetség nem gördít akadályt a használatuk elé, azaz a tiltakozó hullám elültével a rivális sportszergyártók is igyekeztek lóhalálában valami hasonlót gyártani. „Az Arenától gyakorlatilag pánikszerűen a Speedóhoz pártolt az összes sztár, a nagy ászaik közül egyedül én maradtam náluk. De megérte: amivel végül kijöttek az olimpiára, az szerintem jobb volt, mint amit a konkurens gyártott.”
Igaz, beköszöntött az öltöztető korszak, elvégre már a nulladik generációs cápagatyákat is úgy kellett rácuppantani a versenyzők testére – ha azonban sikerült eltalálni a megfelelő méretet, tényleg sokat dobott a cucc a teljesítményen. Laci pedig repült. Három ezüstérme különösen fényesen ragyogott, mindenki Cseh triplájáról beszélt, na meg arról, hogy a nyolc elsőségével történelmet író Phelps gyaníthatóan földönkívüli.
„Ezen én csak mosolyogtam – az embereknek szükségük van valami sztorira, vagy látványos megközelítésre, hogy valaki miként lehet ennyivel jobb mindenkinél... Számomra sosem volt frusztráló, hogy rendre második lettem mögötte. Nála jobb motivációs tényezőt elképzelni sem lehetett volna: nem őt kell eltüntetni az útból, nekem kell javulnom, mindig is ez volt a cél. Úsznom kell, még jobban, mert még mindig előttem van” – mondta Laci, aki azon a nyáron katapultált végleg a világ legjobbjai közé.
Vagy ahogy Vura Márta mondta: „Laci az a sportoló, aki nem tud annyira mélyre kerülni, hogy ne lenne képes felemelkedni. Bárhonnan, bármilyen magasra.”

Amikor 2009-ben felszállt a Rómába induló járatra, még kutyabaja sem volt. Amikor a gép süllyedni kezdett, minden porcikája remegett, rázta a hideg. Mire kinyílt az ajtó, már mentőautó állt a betonon. Senki sem tudta, mi váltotta ezt ki – csak azt, Laci láza nagyjából 40 fok lehet. Így indult a római világbajnokság. A reptéri minikórházba vitték, infúziót kötöttek rá – ettől elég hamar rendbe jött. Igazából sohasem derült ki, mi történt vele a fedélzeten. Phelps egyik vegyes számban sem indult, Cseh nem bírt a másik amerikai ásszal, Ryan Lochte-val. Kétszázon ezüst sikeredett, négyszázon remek kis csatát vívtak, az első három 37 századon belül érte el a falat, ám Lochte mellett a másik jenki, Tyler Clary is megelőzte. A sajtótájékoztatón aztán abban maradtak Ryannel, hogy „legközelebb nem tartunk ekkora szünetet az olimpia után, mert pokoli ennyi kihagyás után újrakezdeni...”
Tényleg az volt. Ám ez tűnt a kisebbik bajnak. Sokkal rosszabb visszacsatolásokat szült, hogy bár egy idő után felvette a ritmust – az már annyi örömöt sem okozott, mint régebben. Ledarálta az edzéseket, a versenyeket, de a legcsekélyebb mértékben sem érezte azt, hogy ismét ereje teljében lenne. Az egész olyan csikorgós volt – és minden olyan esetleges. A cápakorszak zárófázisában a százhalombattai ob-n úszott Európa-csúcsot 200 vegyesen – hogy aztán egy hónappal később az isztambuli Eb-n két másodperccel rosszabb idővel csupán a 7. helyen végezzen. Négyszázon ugyanakkor agyonvágta a világrekordot, avagy nagyon úgy festett, ha van kedve hozzá, akkor bármi lehetséges, ha azonban jön a mentális blokk, akkor mélybe szánkáztatja magát...

Ehelyett jött egy újabb rettenetes puffanás. Négyszázon egy előfutamba került Phelpsszel, akivel úgymond elúszogattak egymás mellett. „Egy erősebben megnyomott hossz nem volt benne, el sem fáradtam, úgy voltam vele, ha picit előbb ér be nálam, abból még nem fogok krízist csinálni.” Mégis krízis lett belőle. Merthogy kiderült, Phelps még épp befért a nyolcas fináléba, Laci – nem. Ennek megfelelően a következő napok egészen rettenetes hangulatban teltek, amelynek áldozatul esett a 200 pillangó is. Mígnem végül a sarkára állt: tudta, vagy hazamegy az első géppel, vagy beleáll az utolsó esély megjátszásába, a 200 vegyesbe, amelyik a két „szörnyű vb-n” (2007, 2011) megmentette.
Meglett a bronz, és hogy visszaigazolódjék, úgy összességében semmi gáz nem volt a felkészülésével, a zárónapon, a 4x100-as vegyesváltó nyitóembereként akkora országos csúcsot repesztett 100 háton, hogy a fal adta a másikat, a kvartett pedig nem kis meglepetésre ötödik lett. „Ebből látszott, ha kiszakadok a megszokottból, tudok nagyot úszni” – tette hozzá utóbb.

A barcelonai vb-n nem úszott jól, a 100 pillangóval már nem számolt senki, csak ő. Phelps azt mondta neki Londonban: készüljön arra, sokkal egyszerűbb, mint a hosszabb távokkal nyüstölni magát. „A 2012-es Eb-n már indultam ezen a távon, második lettem, és éreztem, egyáltalán nem áll messze tőlem. Az újdonságfaktor pedig Barcelonában sokat segített. Frissebb aggyal úsztam le, nagyon élveztem, jól is ment, kis szerencsém is volt, az az ezüst jót tett a lelkemnek.” (Amúgy tényleg elképesztő volt a vége, Cseh és a 6. helyen beütő Ryan Lochte között 13 századmásodperc volt a különbség – Laci pedig egyetlen századdal előzte meg a bronzérmes lengyel Czerniakot.)
2014-ben igent mondott Ryan Lochte meghívására, és két hétre átruccant Charlotte-ba, néhány közös tréningre. Az új ingerek megfogták. Nem is az olyan extrém gyakorlatok, amitől elsőre összecsinálta magát, sokkal inkább az edzés hangulata volt számára teljesen új. Semmi kényszer, mindenki magától megy, saját magát motiválja, az edző-úszó viszonyt szeretet hatja át, ráadásul a program is változatos...
Az impulzusok annyiban jól jöttek, hogy a berlini Európa-bajnokságon legalább visszatért a dobogó tetejére: a 200 vegyest újfent behúzta – ilyet még soha nem csinált senki 1926 óta: ötödször nyerte meg ugyanazt a számot egymás után –, 100 pillén érkezett egy újabb ezüst, a vegyesváltóval meg egy bronz, a kollekció elég jól festett tehát, de... De az egész valahogy mégsem állt össze normálisan. „Ez egy közepesnél is gyengébb úszás volt. Világviszonylatban futottak még kategóriája... Normál körülmények között testhosszal kellett volna nyernem, nem mázlival.”

Májusban, a londoni Eb-n 1:52.90-es idővel nyerte meg a 200-at, egyértelmű volt: Rióban eljöhet az ő ideje. Aztán... Megint előjött az, ami korábban sokszor megkeserítette az életét: a saját magával szemben támasztott elvárások képesek a leginkább megroppantani. Az öt karika látványa inkább bénította, már az előfutamban és a középdöntőben is érezhető volt, hogy csikorog – a döntőben pedig beleveszett a mezőnybe, hetedik lett; májusi ideje fényében kifejezetten rémes volt látni, hogy Phelps 1:53.33-mal el tudta vinni az újabb aranyat. Hamarosan kiderült, hogy a fizikai felkészítés, formába hozás működött: százon ugyanis örökkön emlékezetes módon a pillangóúszás három óriása, Phelps, Le Clos és Cseh holtversenyben lett ezüstérmes. Azaz a negyedik olimpiájáról is éremmel tért haza – ezen a téren túlszárnyalt mindenkit a sportág honi történetében (a három-három olimpián dobogós Halmay Zoltánt, illetve Egerszegi Krisztinát).

Aztán az elnyűhetetlenség újabb példájaként a 2017-es világbajnokságon is felállt a dobogóra: most 200-on lett második Le Clos mögött, miközben tízezer szurkoló tombolt a Duna Aréna lelátóin. Ez már valóban nem létező rekord volt: nyolc egymást követő világbajnokságon lett érmes.
2018 és 2019 volt az első Eb és vb, amikor kimaradt az első háromból. Egyértelmű volt, hogy már nincs, nem lehet annyira élesre töltve, és senki sem csodálkozott volna, ha pláne az őt újabb egy esztendővel vénítő pandémia miatt Tokiót nem vállalja be. Ezer és egy jel mutatkozott, hogy nem kéne erőltetni. A 2020-as decemberi kaposvári ob-ról hazautazott a sokadik rossz úszása után. Sokan úgy gondolták, többé nem jön vissza. Aztán mégis. Ám a márciusi ob-n is dadogott minden, jóllehet váltóban megnyerte 112. nagypályás magyar bajnoki címét is. Mégis, a dac munkált benne, valahogy benne is, meg másokban is ott munkált: egy ilyen óriás nem tűnhet el csak úgy, egy szürke hétköznapon. És ő tett arról, hogy a befejezés méltó legyen a felnőttek között eltöltött 19 esztendőhöz. Az utolsó hónapokban teljes odaadással dolgozott a mentális részleteken, brutálisan fegyelmezett étrendet követett – így Tokióra olyan testalkattal érkezett, hogy már-már a pekingi fénykorra emlékeztetett.
A nála 7-9-13 évvel fiatalabbak ellen már nem lehetett esélye éremre, ezt nem is várta tőle senki, és ő sem magától: emiatt áradt belőle egyfajta mámoros felszabadultság – és így búcsúzhatott méltón, a nagyszínpadon integetve még egyszer, utoljára: az előfutamokban megelőzött 35 riválist, majd nyolcat újból a középdöntőben, és még egy 22 évest a fináléban. A kínai győztes fejet hajtott előtte.

Tizedik egyéni olimpiai döntőjével, egy 7. hellyel zárta le lenyűgöző pályafutását, melynek során 71 érmet nyert 2002 és 2017 között, olimpiákon, nagypályás és rövidpályás vb-ken és Eb-ken. Olimpiai mérlege: 4 ezüst, 2 bronz – FINA Világbajnokság: 2 arany, 6 ezüst, 5 bronz – rövidpályás vb: 0-2-2 – Európa-bajnokság: 14-4-5 – rövidpályás Eb: 19-3-3 – összesen: 35 arany, 19 ezüst, 17 bronz.
„Mostanra sikerült meggyőznöm magam arról, hogy csodálatos, amit elértem – összegezte pályafutását, miután 2021 októberében, a FINA Világkupa-sorozat budapesti állomásán egy igen emlékezetes búcsúesemény keretében elköszönt a medencétől. – A legnagyobb őszinteséggel tudom kimondani, egyáltalán nem bánom, hogy nem lettem olimpiai bajnok. Tudom, hogy éveken át mást mondtam, ám be kell látni: hiba volt azt gondolni, hogy egy senki vagyok, ha nincs olimpiai aranyérmem – de hát ezt nevelték belénk. Olyanná lettem, aki állandóan a környezetének akart megfelelni, ahelyett, hogy magammal legyek harmóniában, és erre fordítsam az energiáim jelentős részét. Mostanra megtanultam, hogy a magam útját járjam, a saját értékrendem szerint tegyem a dolgom, miközben arra is figyelek, hogy bármit is csinálok, úgy kell csinálnom, hogy azzal példát is mutatok másoknak.”