Székely

Éva

Székely Éva óvodásként kezdett úszni, és kilencéves volt, amikor a berlini olimpia rádiós közvetítésének hallgatása közben eldöntötte, hogy olimpiai bajnok lesz. Sárosi Imre, a nagyszerű „Mesti” keze alatt kezdett igazán pallérozódni az FTC-ben, és 1940-ben már felnőtt magyar bajnoki címet szerzett 13 esztendősen, csapatban, a folyambajnokságban. A világháború éveit zsidó származása miatt folyamatos életveszélyben töltötte, ugyanakkor az edzésekkel nem állt le – ezekben az esztendőkben sajátította el a pillangózás technikáját, amely ekkor még a mellúszás egy verziójának számított. A nyilas hatalomátvétel után egy razzia során egy nyilas magával akarta vinni, azonban az édesapjának volt annyi lélekjelenléte, hogy kijelentse: a lánya nagy úszó, ne vigyék el. A tiszt az arcába hajolt, és gúnyosan megjegyezte, hogy akkor biztos szereti a vizet (amivel a Dunába lövésre célzott). Éva a feszült pillanat ellenére is megjegyezte, hogy a tisztnek az egyik szeme barna, a másik kék. A nyilas otthagyta végül – később, az ötvenes évek közepén egy budapesti versenyen Éva megdöbbenésére viszont látta ugyanezt a tisztet, aki immár a kommunista hatalom képviselőjeként, őrnagy elvtársként adta át neki a díjat…

Miután véget ért a háború, újrakezdődtek az edzések, mégpedig egy új világban, egy új politikai rendszerben. Családja üzletét államosították, mindenüket elvették, a szüleit többször is ki akarták telepíteni. Ő azonban tovább hajszolta az álmát, az olimpiai aranyérmet. Pályafutása elkezdett meredeken felfelé ívelni. Az 1947-es Európa-bajnokságon, Monte-Carlóban ezüstérmet szerzett 200 m mellen, a párizsi Universiadén pedig három elsőséget: a kedvenc 200 mell mellett a gyorsváltóval és a vegyes váltóval is győzött (utóbbi 3 × 100 m volt, hiszen a pillangó még nem szerepelt külön úszásnemként). Az 1948-as londoni olimpiát közvetlen megelőzően azonban mellhártyagyulladást kapott, ami súlyosan visszavetette a felkészülését, és a játékokon végül negyedik lett 200 méteres mellúszásban; ekkor azt érezte, nem teljesedhet be élete nagy álma, nem lesz olimpiai bajnok. Ugyanakkor megismerkedett a korszak legkiválóbb magyar vízilabdázójával, Gyarmati Dezsővel, akivel hamarosan házasságot kötött – a tőle kapott támogatás is rendkívül sokat számított, hogy a Rákosi-rendszer legkeményebb éveit sikerüljön átvészelniük. Egyre biztatóbb formába lendült, az országos bajnokságokon halmozta az elsőségeket a világszínvonalúnak számító hazai mezőnyben: 1945-ben még csak kettő, 1946-ban már négy (100 és 200 m gyors, 100 és 200 m mell), 1947-ben pedig hat aranyérmet nyert.

Az 1950-es Eb idején itthon elért eredményeivel négy aranyérmet szerezhetett volna Bécsben – ám a sportvezetés úgy döntött, bojkottálja a kontinensviadalt, mert azt eredetileg Budapestnek ítélték, ám a Rákosi-éra brutalitásának csúcspontján az európai szövetség elvette az Eb rendezési jogát a magyar szövetségtől. Komolyabb nemzetközi megméretésnek így ismét megfelelt az akkoriban még kifejezetten magas színvonalú Universiade, a berlini eseményen pedig ötször állhatott a dobogó legmagasabb fokára Székely Éva (100 gyorson, 100 és 200 pillangón, valamint a gyors- és a vegyes váltóval). Mivel közben felnőtt mellé egy, a mellúszásban szintén remekül teljesítő klasszis, Novák Éva, a helsinki olimpiára nagyszerű formában és abszolút favoritként érkezett – és végül nagy fölénnyel elsőként pillangózott a célba 200 m mellen, 2,7 másodperccel előzve meg honfitársát, egyszersmind új olimpiai csúcsot felállítva (2:51.7). S hogy mit jelentett számára mindez? Adjuk át ismét neki a szót: „Az olimpiai bajnokág belső biztonságot jelentett csalódások, pletykák, rosszindulat, irigység ellen. Amikor az ember úgy érzi, hogy kirántják a lába alól a talajt, akkor tud kapaszkodni valamibe: ő volt a legjobb valaha a világon. Erőt meríthet abból, hogy ezt soha senki nem veheti el tőle. Sok mindent elvettek az emberektől, rangot, címet, vagyont. Milliókat aláztak meg méltóságukban. Ebben a változó világban az olimpiai arany olyan, mint egy állócsillag a világmindenségben.”

Az 1954-es torinói Európa-bajnokságon minden addigit felülmúló tarolást vitt végbe az úszócsapat, Éva viszont ebből nem vette ki a részét: májusban adott életet Andrea lányának. Hamarosan visszatért, igaz, 1955-ben csak váltóban indult az ob-n, míg 1956-ban 400 gyorson lett bronzérmes; tündöklő pályafutása során ez volt a második alkalom, hogy nem nyert meg egy döntőt a magyar bajnokságon. Merthogy 1945 és 1956 között egészen döbbenetes sorozatot produkált: 1945 és 1951 között sorozatban 29 fináléban végzett az élen, mielőtt a 30. alkalommal, 100 gyorson a második helyre szorult. A következő esztendőkben még négy egyéni arannyal toldotta meg páratlan gyűjteményét, azaz 33-szor állt a dobogó tetején egyéni számokban (gyakorlatilag az összes távon a legjobbnak bizonyult, egyedül háton nem indult), és a váltókkal is szerzett további tíz bajnoki elsőséget. Mindösszesen 43-szoros magyar bajnok, emellett van még két-két ezüst- és bronzérme az országos bajnokságokról.

Az 1956-os melbourne-i olimpiát november végén, december elején rendezték, hogy az ausztrál nyárban versenghessenek a világ legjobbjai – a hagyományos nyári időpontban alighanem újabb magyar diadalmenetet láthattak volna az úszósport szerelmesei, így viszont az őszi hazai történések más fordulatot adtak az eseményeknek. Épp akkor, amikor a kiutazás esedékessé vált volna, kitört a forradalom, ami felemelő érzés volt az országnak, ugyanakkor jelentős akadályt jelentett a sportolóknak: míg mások tudtak szárazföldön készülni, az úszóknál a sorozatban kimaradó edzésnapok tönkretették a formaidőzítést. Több mint két teljes hét telt el úszótréningek nélkül (csak az utazás akkoriban öt napot vett igénybe), és visszafordíthatatlan károkat okozott a felkészülésben: Székely Éva még így is bravúrosnak mondható módon, másodikként ért célba aztán kedvenc távján – a négy évvel korábbi tündökléshez képest ő szerezte az egyetlen női úszóérmet Melbourne-ben.

Ez volt az utolsó fellépése az úszóvilágban csupán Madame Butterfly-ként, azaz Pillangókisasszonyként ismert kiválóságnak. Férjével együtt a hazatérés mellett döntöttek – sok csapatársukkal ellentétben –, ám Gyarmati Dezsőt a kinti szerepvállalása miatt itthon egyre súlyosabb inzultusok érték (a forradalom bukásának híre a leszállás után érte a küldöttséget, Dezső pedig gyászszalagos, középen lyukas lobogóval a kezében lépett ki a delegáció élén a melbourne-i reptérre). Ezek miatt végül ők is az emigráció mellett döntöttek, sokáig azonban nem bírták távol az otthontól, és 1958-ban visszatértek; Gyarmati további két olimpián szerepelt, Évának viszont már nem engedték, hogy újraindítsa úszókarrierjét, így egyrészt diplomáját hasznosítva gyógyszerészként dolgozott, illetve 1960-tól 1969-ig a BVSC, majd az FTC utánpótlás-úszóedzője volt. 1965-ben szerzett szakedzői diplomát a Testnevelési Főiskolán, és 1966-tól Andrea edzéseit is ő irányította. Kevés hasonló kapcsolatot ismer az úszósport, amikor egy anya képes a legmagasabb szintig elvinni a lányát, nekik azonban sikerült egy sor csúcsot meghódítaniuk. Az 1968-as mexikói olimpián a 14 éves lány már döntőket úszott, 1970-ben, az Európa-bajnokságon pedig két aranyérmet is szerzett, így az 1972-es müncheni játékokra favoritként érkezett. Ám 100 pillangón hiába úszott a középdöntőben világrekordot, a fináléban elrontotta a rajtot, így harmadik lett, míg 100 háton ezüstérmesként zárt. Édesanyja évtizedekig nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mindez azért történt, mert a játékokon nem kísérhette el végig a lányát, a lélektanilag legfontosabb pillanatokban csupán egy üvegfalon túlról figyelhette, és szerinte a kettejük között meglévő egészen különleges kapcsolódást ez törte meg végzetes módon.

Idősebb korára a média kedvenc beszélgetőtársává vált, csodálatos életbölcsességeket és rendkívül éles meglátásokat osztva meg számtalan interjúja során. Nyolcvanon túl is folyamatosan úszott, mert kizárólag a vízben lelte meg a tökéletes nyugalmat és harmóniát – kedvenc mondása szerint őt valójában delfinnek teremtették, tévedésből lett ember –, ugyanakkor egy itthon végzetesen elrontott szemműtét miatt később fokozatosan kezdte elveszíteni látását, így lassan lakása négy fala közé szorult. Ám a mozgást ott sem hagyta abba, egy ideig szobabiciklizett, aztán amikor megkopott csípőprotézise miatt már az is fájdalmasnak bizonyult, naponta ezer lépést tett meg, miközben nem mozdult ki otthonról. Amint egyszer mesélt erről: „Két és félszobás a lakás, az egyik ablaktól a másikig huszonöt lépés, az oda-vissza ötven, ezt megcsinálom ötször, négyszer, aztán megint ötször, megint négyszer – naponta teszek ezer lépést. Meg kellett tanulnom a hendikepes életet, de mindig volt bennem alázat, az egészségmegőrzés magától értetődő volt, csak azt nem értem, miért mérte mindezt rám a… Hát, nem is tudom, ki, mert a második világháború óta kételkedem, ki lehet az, aki tűrte, hogy meghaljon hatvanmillió ember.”

Végül 2020. február 29-én, 92 esztendősen távozott az élők sorából, boldog emberként. Erre az egyik legtöbbet idézett gondolatmenete is bizonyíték. „Én megkaptam azt, ami a legnagyobb ajándék: azért bírtam ki a háborút, mert arra vártam, hogy a dobogó tetején álljak, és nekem játsszák a magyar Himnuszt. Aztán amikor ott álltam, attól féltem, fel fogok ébredni… Később életem tíz legboldogabb éve következett, amikor Andreát edzve ismét átélhettem a sport semmihez sem fogható élményeit, a diadalokat, a kudarcokat, a hülye sportvezetőket, a hülye újságírókat… És megélhettem, hogy neki is eljátszották a Himnuszt. Elárulom, nincs annál varázslatosabb érzés, tapasztalatból tudni, mit érez egy ilyen pillanatban a saját gyereked. És ezzel nem volt vége, mert jött a hétpróbás Móci, és immár nagymamaként ott álltam az 1994-es pozsonyi junior-vízilabda-Eb végén, amikor neki is játszották a Himnuszt. Mondja meg, őszintén: kinek van még ilyen szerencséje?” (Unokája, Máté Gyarmati Andrea és az olimpiai bajnok kajakozó, Hesz Mihály házasságából született.)

Versenyzői pályafutásának eseményeiről, oktatási módszereiről több könyvet is írt: Az én módszerem (1963), Ússzál velem (1971, társszerző Peterdi Pál), Jöttem, láttam… Vesztettem? (1986) és a Megúsztam (1989). A legnagyobb sikert 1981-ben megjelent emlékirata, a Sírni csak a győztesnek szabad aratta. Egyik szakkönyvéért Ezüstgerely díjjal jutalmazták, életművének része az 1986-ban kiérdemelt Gyermekekért díj is.

• Magyar Köztársasági Érdemérem arany fokozat (1947) • Magyar Köztársasági Sportérdemérem arany fokozat (1949) • Magyar Népköztársasági Sportérdemérem arany fokozat (1951) • a Magyar Népköztársaság kiváló sportolója (1951) • a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója (1954) • az úszó Hírességek csarnokának tagja (1976) • Gyermekekért díj (1986) • a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1996) • a Nemzet Sportolója (2004) • a Nemzeti Sportszövetség Életműdíja (2004) • Nemzetközi Fair Play díj (életmű) (2006) • a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2007) • Prima díj (2011) • a magyar úszósport halhatatlanja (2014) • a Magyar Úszó Szövetség, az FTC és a BVSC örökös bajnoka