Dr. Magyar

Zoltán

Nehéz sorsú szülők gyermekeként nőtt fel Ferencvárosban, és jó ideig csak a labdarúgócsapat eredményei érdekelték, a testnevelő tanárának, Harmath Józsefnek köszönhetően azonban mégis a tornaterembe vezetett az útja. Tizenkét évesen került a Ferencvárosba, ott lett a mestere Vígh László, akivel 1980-as visszavonulásáig együtt dolgozott. Kettejük elhivatottsága, Vígh elméleti felkészültsége, újító szelleme és szigora, valamint Magyar tehetsége, tűrőképessége, kitartása és versenyszelleme megreformálták a lólengést, és a tornasport legnagyobbjai közé emelték a sportembert. Edzőjével, Vígh Lászlóval számos új technikai elemet dolgozott ki, nevéhez fűződik az orsó, a szökkenő vándor és a róla elnevezett elem, a Magyar-vándor első bemutatása.

1970-ben és 1971-ben IBV-t nyert lólengésben. Pályafutásában 1973-ban egy kettős siker hozta meg az áttörést: a grenoble-i Európa-bajnokságon lólengésben megszerezte a magyar tornasport első Eb-aranyát, és először mutatta be sikeresen a legendássá vált Magyar-vándort. Az elemmel az 1972-es müncheni olimpián már megpróbálkozott, de saját bevallása szerint akkor még nem állt rá készen. A mozdulatsort vetélytársai évekig nem tudták megismételni, hiába filmezték, elemezték technikáját. (A Magyar-vándor különlegessége az volt, hogy amikor a tornász körözve végighaladt a szeren, a két kápa közé is betette a kezét.)

Az 1976-os montreali olimpián mindenki feszülten figyelte, ki töri meg a jeget, ki lesz az első magyar aranyérmes. Miután az öttusázók reményei elszálltak, a tornaverseny ígérte az első magyar győztest. És nem csak ígérte… Pelle István (1932) és Pataki Ferenc (1948) után újra magyar férfi versenyző tudott olimpiai bajnoki címet nyerni, ezúttal a lólengésben. Magyar olyan biztonsággal, tökéletes kivitelezéssel mutatta be gyakorlatát a már orsóval is nehezített, eddig is világhírű Magyar-vándorral, hogy egy pillanatra sem fért kétség a győzelméhez.

A lólengés utolérhetetlen specialistája Moszkvában is igazolta klasszisát – a játékokon már a visszavonulásra készülve vett részt. A két félelmetesen nehéz elemet, a Magyar-vándort és a szökkenő vándort még ekkor sem tudta senki tökéletesen utánozni. Az összetett után 25 századpont volt az előnye – csak tökéletes gyakorlat biztosíthatta az újabb aranyérmet. Pályafutását ezzel a maximális, tízpontos gyakorlattal koronázta meg. Volt egy kisebb hibája, ami majdnem végzetes lett, de korrigált. „Fenn akartam maradni a lovon mindenáron. Hogy nézett volna ki, ha épp az utolsó gyakorlatomat rontom el?! Annál a tizedmásodpercnél a fej segített, nem a kéz. Tíz pontot kaptam érte, pedig jól tudjuk, tízpontos gyakorlat nincs. De egy visszavonuló tornászt el lehetett vele búcsúztatni, én pedig ezt a megtiszteltetést a pontozóktól megkaptam" - nyilatkozta az Indexnek a 65. születésnapján készített interjúban.
A moszkvai játékokon tagja volt a Donáth Ferenc, Guczoghy György, Kelemen Zoltán, Kovács Péter, Magyar Zoltán, Vámos István összeállítású, bronzérmes magyar tornászcsapatnak is, soha olyan magasan nem volt a torna, mint akkor. Magyar 1973 és 1980 között a nagy világversenyeken veretlen maradt, nyert három világbajnoki (lólengés, 1974, 1978, 1979) és három Európa-bajnoki aranyat (lólengés, 1973, 1975, 1977) is, és ő az egyetlen magyar férfi tornász, aki meg tudta védeni olimpiai elsőségét. Emellett 20-szoros mesterfokú magyar bajnok. Edzője, Vígh László így méltatta a 10 pontos gyakorlata után: