Kiharcolta helyét a legjobbak között
A számos sportágat kipróbáló Joós István majdnem röplabdázó vagy vívó lett – végül jókor toppant be a győri vízitelepre. Későn, 16 évesen kezdett kajakozni, de jó fizikumának köszönhetően esélyt kapott a folytatásra. Vén Lajos kemény tréningjei eleinte nemigen ízlettek neki, de a jó társaság megtartotta a sportágban. Az eredményekre sem kellett sokáig várnia. Egy Vidék Bajnokságon szerzett bronzérem, a Budapest Bajnokság megnyerése és a junior-válogatottban elért sikerek mind megerősítették abban: lehet keresnivalója a nagyok között. A nemzetközi mezőnyben 1000 és 10 000 méteren ért el sikereket abban a korszakban, amikor a kajak egyest Csapó Géza és Sztanity Zoltán uralta, míg párosban Bakó Zoltán és Szabó István egysége tűnt megbonthatatlannak.
Beugrósból olimpiai ezüstérmes
Újabb lökést adott a pályafutásának, hogy az 1976-os olimpiára készülő Sztanity Zoltán munkáját edzőpartnerként segítette, a következő évben bekerült a felnőttválogatottba, és megszerezte első nemzetközi érmét, egy vb-ezüstöt K–4 10 000 méteren.
A moszkvai olimpia évére már kétszeres vb-érmesként készült; az 1977-es csapathajós ezüst mellé az 1978-as belgrádi vb-n egyesben, ugyancsak 10 000 méteren lapátolt össze egy bronzot. A pályafutását meghatározó fordulatot az jelentette, hogy a Szabóval a K–2 1000 méterre készülő Bakó nem sokkal a játékok előtt egy kullancscsípés következtében olyan súlyosan megbetegedett, hogy végül nem csak az olimpiát kellett kihagynia, de a pályafutását sem folytathatta. A kajak párosban megüresedő helyére végül Joós István ült be, és az újonnan alakuló duó Moszkvában ezüstérmesként ért célba a házigazda szovjetek mögött. Joós a K–1 1000 méteres versenyben is megmérethette magát, ebben a számban nem jutott be a döntőbe.
„Eredetileg az egyesre készültem, de a Bakó Zolival történt sajnálatos eset után Dunavarsányban összeültünk Szabó Istyuval, és már az első próba alkalmával jól ment a hajó, hamar megtaláltuk a ritmust. Miután a válogató- és a nemzetközi versenyeken is jól ment, a K–2 1000 méteré lett a prioritás. Az egyes után fél órával rendezték a párosversenyt, ami hatalmas élmény volt; végtelenül boldog voltam, hogy sikerült éremmel zárni az olimpiát”
“„
Elmaradt utolsó dobás
A Szabó, Joós páros egy évvel az ötkarikás játékok után szerzett még egy ezüstöt a nottinghami világbajnokságon, ezúttal 10 000 méteren. Ezután a győri kajakos vállalkozóként belevágott a civil életbe, s noha továbbra is edzésben maradt, a válogatottsággal járó kemény munkát nem tudta vállalni. 1983-ban – Parti János szövetségi kapitánnyal egyeztetve – visszatért, mások mellett Gyulay Zsolttal és Fidel Lászlóval készült az 1984-es olimpiára. A válogatókon jól teljesített, a formáját azonban a Los Angeles-i játékok helyett csak a Barátság-versenyen mutathatta meg – a motivációját vesztett magyar csapathajó tagjai harmadikok lettek K–4 1000 méteren.
A pályafutását 1984-ben fejezte be, de a sportág iránti szeretete máig megmaradt, közel a hetvenhez is hetente kétszer-háromszor vízre teszi a hajóját.