Kiss

László

„Lehet uszoda nélkül élni, csak nem érdemes. Ez egy életre szóló kötődés – hisz nincs annál csodálatosabb, amikor az embernek a hobbija a munkája.” Kiss László csaknem hetven évig élte e szavak mentén az életét. Az ugyan még megfejtendő rejtély, hogy az első hat esztendőben – születését követően – miként tudott távol maradni az uszoda vizétől, a következő hatvanhat viszont maradéktalanul az úszás jegyében telt. Eleinte versenyzőként, majd – igen hamar váltva – edzőként. Pályafutása több szempontból is páratlan: huszonhárom esztendősen már vezetőedző volt, sosem váltott klubot, csak az uszoda változott (Margitsziget helyett Kőér), majd az általa csak a „munka templomának” nevezett létesítménynél a névtábla (Szpari helyett Kőbánya). Minden más: állandó. Állandó a hajnali 4:45-ös kelés, állandó volt az 5:45-ös érkezés, a kávé, majd az edzés elindítása. És állandóvá vált az eredményesség is. Sok időbe telt megszerezni mindazt a tapasztalatot, amely végül a világ egyik legnagyobb edzőjévé avatta, ám megérte várni: 1988-ban megérkezett az olyannyira vágyott olimpiai aranyérem. Ezek után nem múlt el úgy esztendő, hogy versenyzői ne szerezzenek érmet az aktuális világversenyen. Leginkább aranyat. Megannyi eredményt lehet feleleveníteni, elég csak visszaidézni, amint Vitray Tamás kiabál Szöulban, hogy „gyerünk, Egérke”, ahogy Török László ordít ugyanott a rádióközvetítésben, hogy „a legszebb, legmerészebb álmainkat váltja valóra ez a pici lány”, hogy aztán elhangozzék a legendássá vált „ilyen nincs, és mégis van” felkiáltás... És persze a barcelonai diadalmenet Egerszegi Krisztina három aranyérmével, az atlantai remeklés, ahol Egér a sportág történetében első úszónőként megnyerte ötödik egyéni olimpiai aranyérmét, Güttler Károly pedig másodszor is második lett ’88 után, végül Kovács Ági infarktus-gyanús sydneyi győzelme, bónuszként a szövetségi kapitányként megélt Cseh Laci, Hosszú Katinka- és Gyurta Dani-féle diadalok...

Ugyanakkor az életmű valószínűtlenül hatalmas és páratlan értéke a végeláthatatlanul hosszú edzések, edzőtáborozások során keletkezett. Azokon a szürke hétköznapokon, amelyről a hétköznapi ember legfeljebb annyit tud – ha tud egyáltalán –, hogy az úszók nyilván halálra unják magukat, amint faltól falig tempóznak, és közben a medence alját nézik, jobb esetben (Egerszegi Krisztina, a hátúszóklasszis!) az uszoda tetejét, de nyilván nem teljesen normális az, aki leúszik naponta tíz-tizenöt kilométert, minden héten, minden hónapban, hosszú éveken keresztül. Plusz ott van mellette az edző, aki nyomogatja a stoppert, és néha kiabál. Mi van ebben izgalmas? Nos, aki igazán elmélyed a szakemberek életében, az belátja: kevés izgalmasabb dolog van, mint egy úszót felvinni a csúcsokra. Akár csupán a saját teljesítőképessége csúcsára – akár abszolút mértékben a csúcsra, az Olümposz tetejére. Egyszer egy medika résztvett az egyik legkeményebb, úgynevezett határterheléses edzésen. Aki nem úszott soha, gyakorlatilag nem tudja elképzelni, milyen irdatlan megpróbáltatás ez. A leggyilkosabb hajtást követően az orvostanhallgató pulzusellenőrzést tartott. A műszer mutatója nagyon durván kilendült. Eleinte azt hitte, rosszul lát. De nem. 220. 225. A pulzus. Elkezdett kiabálni. „Ez nem lehet, ez már klinikai halál, már nem is tudom mérni, ez nem lehet!...” De – lehet. Van úgy, hogy egy héten többször is. Mert hozzá kell szoktatni a testet a kínhoz, a fájdalomhoz, a gyötrelemhez. Hogy amikor feladnád, akkor tovább kell menned. És mész, mert visz előre a szíved, a lelked – és mert látod, hogy mennek a többiek is. „Az úszás ugyan egyéni sport, ám összességében mégiscsak a csapat a lényege: a közös együttlihegés, a közös elfáradás élménye visz előre, hogy együtt kínozzák magukat, és mindannyian javulnak, előrébb jutnak – mondta erről Kiss László. – Ezért könnyű elviselni a legkeményebb terhelést is. Furcsa ellentmondás, de igaz: kimutatták, hogy a szerelem mellett a sport képes arra, hogy az emberi szervezetben igazán fokozza a boldogsághormon, az endorfin termelését. A testmozgás, a jól végzett edzésmunka öröme ugyanakkor jóval hosszabb távon tudja serkenteni a hormontermelést – és ez a pályafutást is elnyújthatja.” Voltak ugyan, akik feladták – a többség azonban végighaladt a pályán. És olyan is akadt, aki mindezeken keresztülmenve azt találta mondani: „Én jobban szeretem Laci bácsit, mint az apukámat.” Ebben a sportágban minden az eredményről szól, a helyezésről és az időeredményről, az éremről, különösen, ha olimpián nyered meg – mégis: egy ilyen mondat, nos, talán mindennél nagyobb elismerés. „Laci bá nagyon rendes ember, csak vízszagot nem szabad éreznie, mert ha uszoda környékére kerül, akkor megvadul” – mondta róla legkedvesebb tanítványa, Egerszegi Krisztina. Kiss László számára szent volt a szakma. A huszonegyedik század pénzhajhász világában nehéz elképzelni, milyen hihetetlen külföldi ajánlatokat utasított vissza, 1988-at követően gyakorlatilag minden negyedik évben, az aktuális olimpiai arany után. Hogy az itthoni „egyéb” megkeresésekről ne is beszéljünk, hiszen akadt olyan tehetős apuka, aki a kilencvenes évek elején, amikor még pár forint volt a villamosjegy, és a kenyér kilója sem került többe egy húszasnál, havi 200 ezer forintot fizetett volna azért, hogy nem túl tehetséges lánya Egerszegi Krisztina mellett úszhasson, egy másik pedig ötmilliót ajánlott, ha kiviszi a szemefényét az olimpiára... Ám efféle szakmai megalkuvásokról szó sem lehetett. A teljes életrajhoz hozzátartozik ugyanakkor az is, hogy egy hatvanas években elkövetett bűncselekmény miatt Kiss Lászlót a bíróságon jogerősen elítélték – és ez az ügy 2016-ban ismét felszínre került, ami miatt a mesteredző végül távozni kényszerült a szövetségi kapitányi tisztségből, és voltaképp az úszósportból is.

Íme, néhány fontos gondolat Kiss Lászlótól, a róla készült könyvből. „Igaz, hogy negyvennyolc éves voltam, amikor meglett az első olimpiai bajnoki cím – ám megkeseredés soha nem volt az addig vezető úton. Türelmetlenség bizonyosan, ám a szakmai alázat sosem csorbult, sőt, minden korábbi ciklust úgy zártam le, nem baj, akkor még jobb hatékonysággal kell megtalálnom azokat a fiatalokat, akikből a jövő nagy bajnoka lehet. Bárhogy is végződött egy világverseny, tíz nap múlva már iszonyatosan hiányzott az uszoda, és a pihenés alatt is folyvást azon járt az agyam, mit lehet még jobban csinálni. Azaz a lelkesedés abszolút töretlen volt. Egér technikáját egészen különleges módszerekkel igyekeztem a lehető legtökéletesebbé tenni. Kitaláltam, hogy a fal mellett kell úsznia, ráadásul csináltunk neki egy ötven centi széles pályát, úgy húztuk ki a kötelet. Koncentrálnia kellett, hiszen ha nem csinálta jól, vagy a kötélnek ment neki, vagy a falnak. Ha pedig nem húzott le elég mélyen, akkor könnyen tört a körme – márpedig ő a körmére mindig is háklis volt, nagyon vigyázott rájuk, rendszeresen növesztette őket a versenyek előtt, aztán kifestette – és a szépségük megőrzése még motiválta is a technika csiszolásánál. Később jött a konzervdoboz, üresen a fejére téve, úgy kellett haladnia – nos, ilyen drillekkel sikerült kialakítani a mindenki által megcsodált technikát. Ehhez azonban elengedhetetlen volt az a hihetetlen jó mozgáskultúra és lazaság, ami szinte a védjegyévé vált. Ha összekulcsolta az ujját, simán átpördítette hátra a kezeit – azaz a válla eszméletlen laza volt. Az egyik legfontosabb feladat az edző számára az volt, hogy a vele született lazaságot megőrizzük később is, amikor már belépett az erőfejlesztés. Ebből fakad a stretching-őrület is: ahhoz, hogy az izmok és az idegpályák megfelelően működjenek, ideális lazaság szükséges. A hátúszók, pillangózók egyébként a leglazábban, a mellúszók pedig a legmerevebbek. Az hatszáz izomcsoportot mozgat meg, a legösszetettebb úszásnem az összes között.”

„Egyszer, a Tüzér utcában úgy adódott, hogy megnéztem a három legendás futó, Iharos, Rózsavölgyi és Tábori edzését, Iglói Náci bácsi vezetésével. Ősz volt, november eleje, az öreg bemondta, hogy százszor négyszáz méter, tízszer tíz csökkenővel. Elkezdett szállingózni a hó, Iharosék meg nekiálltak panaszkodni, hogy hideg van, fáznak... Náci bácsi erre levette a kabátját és a zakóját, egy szál puplin ingben leült a pálya mellé, és közölte: „addig van edzés, amíg itt ülök.” Egy idő után Iharosék már könyörögtek neki, megfázik, öltözzön fel, edzenek rendesen. De nem, ott ült a lila ingében a hóesésben, és úgy tartotta meg az edzést. Egy életen keresztül elkísért ez a jelenet. Hogy milyen trükkökkel élhet egy edző. Hogy másképp is rá lehet venni a versenyzőt a kemény munkára – nem csupán ordítással. Az egésznek tényleg az a lényege, ezerféle trükköt kell kitalálni, hogy rávegyed a versenyzőt egy olyan munkára, amivel voltaképpen önmagát kínozza. A parton pedig csak a legvégén lehet együttérzőnek lenni, közben muszáj kősziklának maradni, és még úgy is, hogy az ember tudta, egy sor szülő az ablakból nézte az edzéseket. A Kőérben egyébként épp az volt a jó, hogy csak mi voltunk, egy zárt közösség. Mindenki tisztában volt azzal, szülőnek edzésre bejönni nem lehet, az szent dolog. A szigeti ötvenesben például ezért utáltam edzeni, ahol rengetegen napoztak a lelátókon. A fiúk a lányokat lesegették, a lányok a fiúkat, csupa olyan dolog, ami elvonja a figyelmet.”

„Ha az ember kemény is volt olykor, alapvetően a szeretet motiválta. Azokkal szemben viselkedtem időnként kérlelhetetlenül, akikben istenigazából hittem. Akire azt mondtam: ebből a gyerekből világklasszis lehet. Ha hiszel valakiben, és ez a hit közös akarattá kovácsolódik, akkor lehet eredményeket elérni. Persze, az igazán kimagasló eredményekhez olyan szinten kell tudni motiválni, ami néha fájdalmas, a gyerek viszont céltudatos, ezért elfogadja, hogy őmiatta vagy kemény. A műbalhé póz, az igazi balhé nem az. Az edző mindig előre lát, tudja, érzi, hogy az aktuálisan folyó munkából meglesz-e az, amit elképzeltek – nem csak ő, a versenyzője is. Ám ha a gyerek nem teljesít, mert ő is emberből van, és egyre inkább úgy tűnik, a hőn áhított produkció így nem jöhet össze, akkor az edző előbb-utóbb elborul. Persze, azt is tudom, ma már más idők járnak. Az úgynevezett személyiségi jogok egyre jobban teret hódítanak, a kor értékrendje változik, a gyerekekben egyre kevésbé van meg a felnőttek iránti alázat, a versenyzőkben az edzők iránti alázat. Ám ettől még nem változhat a szereposztás, amíg világ a világ, az úszásban az edző követel és a versenyző teljesít. A szakmai helytállás ugyanakkor egyre nehezebb. Én csak tudom, hiszen a barikád azon oldaláról jöttem, ahol ki vagy téve egy ezer dolognak. Hogy milyen vizet csinál a gépész, hogy a gondnok kinyitja-e a kaput 5:45-kor, és így elő tudod-e rendesen készíteni a munkád, a szakosztályvezetőd kellően agilis-e, van-e rendesen köpeny, úszódressz, ha elszakad a gumikötél, a kollégád képes-e megcsinálni, újat szerezni, a szövetkezeti elnököd hajlandó-e az úszást támogatni, a szövetségi elöljáróknál miként állsz, beteszik-e a gyerekeidet az edzőtáborokba... Egy edzőnek ezer főnöke van – a jó edzőket épp ezért kell előtérbe helyezni, és a lehető legjobb körülményeket biztosítani nekik. Minden bajnokot egy edző csinált – és én úgy gondolom, a magyar szakemberek még mindig nincsenek a méltó helyükön.”

„Rendkívül bonyolult az edző és versenyző kapcsolata. Követelni kell és ugyanakkor szeretni, elviselni, meddig nézed a szenvedést... A versenyző nem érzi, hogy mindez őérte van, holott másképp nem lehet eredményt produkálni. Ő áll fel a rajtkőre, aztán ha úgy alakul, a dobogó tetejére is. Azaz együttérzőnek kell lennie vele – és mégsem szabad többnyire. Egy aranyérem utáni puszi, a köszönöm az, ami edzőt élteti – az a legnagyobb boldogság, a győzelem utáni pár mondat. Nekem hat olimpiai, három vébéarany és tizennyolc Európa-bajnoki cím után adatott meg átélni mindezt – és nagyon őszintén mondom, eszembe sem jutott, ezért mennyi jutalom jár a kasszánál. A közös öröm a lényeg, hogy megcsináltuk. Szentgyörgyi Albert megtalálta a C-vitamint, ez a felfedezés a korona volt élete munkáján, és élete végéig elkísérte ez a nagyszerű siker. Az edző viszont már a következő évben pokolra megy. Ha nem teljesít, máris elveszett ember. És nem mindig jön be ugyanaz. Van egy szint, amit elvársz magadtól, és teljesen mindegy, ki mit mond, ha a szint alatt vagy, belül a lelkedben csak zokogsz. Nincs bennem hiányérzet, sőt, úgy gondolom, a Jóisten engem a tenyerén hordott. Vannak sokkal kevésbé szerencsés emberek ebben a szakmában – én alapvetően mindig optimistán szemléltem az életet, elégedett ember vagyok. Hajtott a vágy, hogy újabb és újabb sikereket érjek, érjünk el, ám azon soha nem sopánkodtam, ami elmúlt, hisz azon már úgysem lehet segíteni. Tudod, van az a filozofikus megállapítás, hogy örülök, hogy esik az eső, mert ha nem örülök, akkor is esik. Én soha nem irigykedtem senkire – bár nem szeretnék ilyen mondatokkal jönni, mert olyan, mintha fényezném magam. Tisztelem a mások eredményeit, tiszta szívből örülök, ha egy magyar edzőnek a tanítványa a csúcsra ér. Az Öreg mindig azt mondogatta, Lacikám, a miénk volt az aranykor, megcsináltuk, vonuljunk vissza, és utánunk a vízözön. Én nem így álltam hozzá, mindig igyekeztem segíteni, ha igény volt rá.”