Olimpikon versenyzőként
A Postásban kezdett el tornázni, Kovács Lászlóné (Csillik Mária) és Solymosi László irányításával. Jellemző volt rá a céltudatos, szorgalmas edzésmunka. Gyorsan tagja lett a felnőtt válogatott keretnek, és legnagyobb sikerét 18 évesen érte el, amikor az 1960-as olimpián a 7. helyezett magyar csapat tagja volt. Az olimpián megbízhatóan tornázott, talajon volt a legjobb. Akkor még nem lehetett sejteni, mennyire balszerencsés lesz a pályafutása. Az 1962-es világbajnokság előtt az utolsó edzésen sérült meg. 1963-ban elszakadt az Achilles-ína, emiatt megint ki kellett hagynia a fontos versenyeket. Az 1964-es olimpia előtt két héttel még az indulók közt szerepelt a neve, de Tokióban sem mutathatta meg a tudását. Ezek után elvégezte a TF tanári és edzői szakát. 1965-ben TF testnevelő tanári, 1971-ben pedig TF szakedzői oklevelet szerzett. Edzői karrierjét a Ferencvárosban kezdte.
Olimpián szövetségi kapitányként
Förstner Klári (Bejek Gézáné) személyével sikerült hosszú távon megoldani a válogatott keret szakvezetését a 70-es évek közepén. Az eredmények elérésében nagy része van annak, hogy példamutatóan végezte és végeztette a felkészülést az edzőkkel és a versenyzőkkel. Bár a csapat jól szerepelt a moszkvai olimpián, az olimpia után mégis felmondta közös munkát a válogatottal. Az ötödik hely ugyanis eggyel gyengébb volt, mint az 1976-os montreali olimpián. Az olimpia után meghívta a Koreai Torna Szövetség, hogy készítse fel a női tornászokat az 1988-as szöuli olimpiára. Angol nyelvtudását jól tudta felhasználni a külföldi tartózkodása alatt. Ez a kiruccanás csak néhány hónapig tartott, majd hazatérve 1981-90 között az Újpesti Dózsa szakosztályában teremtette meg a sportágaz, a TF-en tanított, és kinevezték ki a torna tanszék vezetőjének is. Kitüntetése: Kerezsi Endre díj (1997).