Pomucz

Tamás

Szülei is vitorláztak, édesanyja versenyzett is! Édesapja harmincöt éven át vezette a Siófoki Építőipari Szövetkezet balatonföldvári hajóépítő üzemét, és rendszeresen dolgoztak a Spartacusnak is. Mint szövetkezeti vezető elnökségi tagja volt a Budapesti Spartacus vitorlás szakosztályának. Tamást 1965-ben édesapja vitte Dolesch Ivánhoz a vitorlástelepre, egy gyerektáborba. Versenyen először 1968 augusztusában indult. „Jól emlékszem. Nagyon pici kölyök voltam. Kellemes, hármas-négyes nyugati szélben vitorlázgattam egy nálam idősebb, meglehetősen ügyetlen gyerekkel. Abszolút tapasztalatlan voltam, így az utolsó, utolsó előtti helyen mentünk. Ezzel együtt nagy élmény volt, nagyon tetszett. Már ekkor is kormányos voltam, sosem versenyeztem legénységként. Erről a versenyről származik az első érmem is, mert csapatverseny is volt, és abban harmadikok lettünk. Valószínűleg három csapat lehetett. Mindenesetre ezt az érmet nagyon őrzöm, nekem az egyik legértékesebb” - emlékezett vissza a kezdetekre.

Ezután Kalóz következett, majd Dolesch Iván felújíttatott három lepukkadt Repülő Hollandit és ezekben fiatalokat ültetett. Egyiket Pomucz Tamás kapta. A gyengécske hajók erős szélben nem bírták volna a terhelést, ilyen időben Dolesch amúgy sem engedte ki a fiatalokat. Pomucz: „Az öreg hajóval két-három évet vitorláztunk, gyenge és közepes szelekben sokat voltunk a vízen. Megtanultuk, amit lehetett. Főleg hajót szerelni, de azt nagyon! A klubban fantasztikus miliő volt, olimpikonok és világversenyeken résztvevő vitorlázók között élhettem és tanulhattam. A Szpariban vitorlázott – többek között – Gömöry Pál, Gereben Péter, Telegdy István, Gosztonyi András, Holovits Gyuri és még sorolhatnám.” 1981-ben, a sikeres olimpia után Detréék kaptak egy új Hollandit, az olimpiai bronzérmes hajóba Pomucz ülhetett. Dolesch Iván úgy döntött, hogy Czeizel Balázs lesz a versenyzőtársa. Az első versenyt megnyerték, és a továbbiakban is rendre az első háromban végeztek. Pomucz szerint ebben közrejátszott, hogy egy komplett, nemzetközi szinten versenyképes hajóba ülhettek, más klubban egy fiatal sem jutott ilyen lehetőséghez. Aztán az élet úgy hozta, hogy nagyon sok emberrel versenyzett ebben a hajóosztályban. Neki sok időm volt, akkor még nem tanult tovább, Czeizel Balázsnak viszont az egyetem következett, így versenyzőtársa lett előbb Gáborjáni Szabó Gábor, majd Hajtó Gábor, végül Argay Béla. Az 1989-es balatonfüredi Európa-bajnokságra Argay Bélával készült fel. 1989-ben Repülő Hollandiban, regnáló olimpiai osztályban elsőként nyert Argay Bélával Európa-bajnoki címet.

"A Spartacus a hajón kívül semmit nem tudott adni. Ekkor segítséget kaptunk a rivális klub vezetőjétől, Erdélyi Istvántól. Ő a válogatott keret edzője, menedzsere volt. Pisti ugyanúgy kezelt minket, mint a saját klubja, a BKV versenyzőit. Ugyanazt a lehetőséget kaptuk és közösen, itthon készültünk, csak két nemzetközi versenyre utaztunk. Nagyon jó hangulat volt és remek társaság. Litkey Botond volt a komoly ellenfél. Ő egy művészember, de kiváló edzőpartner, száz százalékig adta magát! Remek partner volt. Így lehetett jól felkészülni az Eb-re. Úgy gondoltuk, hogy a mezőny első felében végezhetünk. Technikailag mindenünk megvolt, sebességben egyenrangúak voltunk bárkivel. Azt viszont nem gondoltam, hogy a helyismeret és a hazai vízen meglévő különleges motiváció ennyit számíthat. Az utolsó futam előtt úgy álltunk, hogy ha nincs futam mi nyerünk. De volt… Jól sikerült a rajtunk, középen, időben indítottunk. Az ellenfeleket figyeltük, és minden ránk veszélyes hajó messze mögöttünk volt. Az első raumban ragadtunk meg igazán. Felülről kikerült minket vagy húsz hajó. A rendező kezdte módosítani és nyújtani a pályát, mert látta, hogy rosszul állunk, és remélte, hogy így kifutunk a limitidőből. Viszont egy élénk nyugati szél érkezett az utolsó kreuzra. Addigra már elég jól feljöttünk, talán tizediknek kerültük a leebóját, de ez kevés volt, előrébb kellett végzünk, hogy megnyerjük az Eb-t. Egy határozott jobb oldalt húztunk a Hajógyári-öböl felé, ami nagyon kifizetődött. Közben az élmezőny egymást kergette a hegy alatt, mi meg feljöttünk az első háromra, végül negyediknek értünk célba. Ez bőven elég volt, mert mindenkit megvertünk, aki veszélyes lehetett. Érdekes futam volt. Nagyon jó sajtónk lett. Talán negyvenezer forint jutalmat is kaptunk, de ezzel semmi probléma, annyi volt a központi kvóta, más sportolók is ennyit kaptak hasonló eredményért.

Argay Béla ezek után elnyert egy külföldi ösztöndíjat, el kellett döntenie, hogy megalapozza az egzisztenciáját, vagy vitorlázik. Somogyi Tamással készült fel a barcelonai olimpiára, aki jó tizenöt kilóval nehezebb volt Bélánál, emiatt teljesen más hajóbeállításokat kellett találni, más hajóvezetést igényelt a párosuk. Ehhez kevés volt az idő. "A középmezőnybe beférhettünk volna, mert úgy is kezdtük: az első bójához negyediknek értünk fel! De nem volt szerencsénk, az első kör végén felakadtunk egy rossz helyen álló motorosra. Nem indul jól egy olimpia, ha rögtön az elején elvontatsz egy rendezőhajót! Nem ezen múlott, ez csak egy epizód volt.”

Az olimpia után az MVSz felkérte a válogatott edzőjének. 1993-tól 2000-ig volt szövetségi kapitány. Beleesett az atlantai olimpia is, amelyre először lehetett kvalifikáció után bejutni. Nagy létszámú magyar csapat indult. Ebben az időben történt a rendszerváltás, és egy új, ismeretlen gazdasági struktúrában kellett dolgozni a kluboknak. A Sydney olimpia előtt egészségügyi problémái adódtak, a felkészülés végén már nem vett részt, és nem is utazott ki. Az olimpia után felvetődött, hogy folytassa a szövetségi munkát, de annyira kevés pénze volt az MVSz-nek, hogy nem látta értelmét. A versenyzőknek nem jutott utazásra, felkészülésre. Nélkülük pedig mit csináljak?” Korai haláláig testvérével közös vállalkozását irányította, és 15-ös jolléval, valamint egy 70-es cirkálón, a Capellán vitorlázott. Pomucz Tamás 47 magyar bajnoki érmet gyűjtött, ebből 21 arany.

Ruják István – Hajó Magazin, 2007 június