Páder

János

Páder Jánost atlétaként vették fel a TF-re, itt ismerkedett meg a kosárlabdával. Évfolyamtársa és barátja, Bánky Ferenc győzködte, ez a neki való sportág. Bánky, aki már megrögzötten szerette a játékot, úgy érvelt, hogy atlétából Dunát lehet rekeszteni, a kosárlabdában viszont van egy csomó lehetőség, ahol megvalósíthatja önmagát. Beleszeretett a játékba, folyamatosan képezte magát, és Hepp Ferenc felfigyelt az ambiciózus fiatalra. Még főiskolás volt, amikor 1948-ban elvállalt egy kis csapatot, az MTE-t. A kis csapat emelkedni kezdett, nagyon jó volt a megítélése a munkájának, 1949-ben kapta meg a diplomáját. A Honvéd kosarasszakosztályát is rábízták, ahová az ország szinte minden pontjáról összegyűjtötték a legjobb játékosokat. Tizenkétszer nyert bajnokságot a csapatával. 1951-ben ugyan voltak nála esélyesebbek a kosárlabda-válogatott vezetésére, mégis neki adták a tehetséges fiatalokból álló csapatot. Akikkel aztán megnyerte az 1955-ös Európa-bajnokságot a Népstadionban.

A válogatottal minden képzeletet felülmúló, kőkemény munkába kezdett. Az év hat hónapját a tatai edzőtáborban töltötték a csapat tagjai. Ébresztésül kétszer-háromszor körbefutották a Cseke-tavat. Kis gimnasztika és kötelező reggeli után pedig elkezdődött a 2-3 órás délelőtti edzés. Megállás nélküli száguldozás, és közben labdakezelés. Volt olyan gyakorlat, amikor fél órán át nem érhetett földet a labda. Kötelező ebéd, és egy kis regeneráció után jöttek a specifikus feladatok, figurákat gyakoroltak, és figurák elleni védekezéseket. Több mint harminc figura alkotta a csapat repertoárját. A vacsora után egy laza dobóedzéssel vezettek le. A kőkemény munka magával hozta a sikereket. Előbb kisebb barátságos meccseken, később nagyobb téttel bíró meccseken jöttek az eredmények. A csapat tagjai „Okos sváb”-nak becézték, akinek a hitelessége és a tekintélye a győzelmek hatására megszilárdult. A kosarasok a legnépszerűbb sportolók közé emelkedtek, különösen az 1953-ban Moszkvában kiharcolt Eb-ezüstérem után.

Az 1953-as moszkvai Eb-n a szovjetek ugyan nyertek Magyarország ellen, a magyarok azt érezték, tartottak tőlük. Pádernek két éve maradt, hogy minden mozaikot a helyére tegyen – Halász János a felső vezetés nyomására például kikerült a keretből –, és a szovjetek legyőzésével történelmi sikert ünnepelhessen az az 50 ezer néző, aki kilátogatott a Népstadionba. A nyolc résztvevős, körmérkőzéses döntőben a csehszlovákok elleni vereség (65–75) után a csapat rendezte a sorokat, és nagyon magabiztosan győzte le a lengyeleket (98–66), majd az olaszokat (81–65), a bolgárokat (69–59) és a jugoszlávokat (48–34). A hatodik meccsen jött a szovjetek elleni várva várt összecsapás. Magyarország pedig tökéletes játékkal nyert (82–68). Ezzel a végső siker még nem született meg, mert a románokat is le kellett győzni az utolsó találkozón. Páder csapatának ez is sikerült, és a 71–60-as diadal után már mehettek is az eredményhirdetésre, és átvehették a megérdemelt aranyérmet. A felesége, Gezli Rózsa, akit a TF-en ismert meg, így jellemezte a férjét.

A kapitányi poszttól 1956-ban elköszönt, amikor a válogatott nem mehetett az olimpiára. 1959-ben kapta meg újból a válogatott vezetését, 1961-ben távozott ismét. Abban az évben kapta meg a mesteredzői címet is. 1962-től 1974-ig az Országos Testnevelési és Sporthivatalban (OTSH) a szakszövetségi és módszertani osztályt vezette, majd a szakmai elnökhelyettesi pozíciót töltötte be 1974-től nyugdíjba vonulásáig, 1986-ig. Meghatározó állami sportvezetői pozíciója mellett 1962-től 1980-ig a Magyar Olimpiai Bizottság titkára, majd a testület alelnöke (1980–1986) volt. 1980-ban ő vezette olimpiai küldöttségünket a moszkvai olimpiai játékokon. Greminger János szerint – aki játékosként, majd beosztott munkatársaként is évtizedeket töltött a sportvezető mellett – Páder Jánost hallatlan munkabírás jellemezte. Állandóan új, korszerűbb utakat keresett edzőként és sportvezetőként is. Analitikus elme volt, rendszerben gondolkodott, aki ugyanakkor viszont egyenrangú társként és árnyalt humorérzékkel volt képes kezelni a nála alig fiatalabb kosárlabdázóit anélkül, hogy emiatt a legcsekélyebb csorba esett volna vitathatatlan tekintélyén. Szakmunkái közül kiemelkedik a több kiadást megért „A kosárlabdázás oktatása” (1967) és a „Kosárlabdázás”. Nyugdíjba vonulása után visszavonultan élt 2001-ben bekövetkező haláláig.