A meghatározó gyermekkor
1945, ostrom után. Ennivaló nem volt. „Férfiak szerezték a zsákmányt elhullott lovak húsából, az asszonyok leleményességén múlott, hogy ehetővé tudtak tenni minden élelemnek felfoghatót. Vizünk úgy volt, hogy hólevet forraltunk fel, de így is megbetegedtünk, ukrán betegséget kaptunk. Bátyám, Jancsi nagyon súlyosan!” (Varró Judit így emlékezett vissza testvérére) Szerencsére a rántott leves megmentette Varró János életét, de gyomorérzékenysége megmaradt, külföldi versenyeken néha előjött. Elmondása szerint hiába győzte le az Eb előtt nagy riválisát, aki az Eb egyik esélyese volt, ott a nagy megmérettetésen ismét beteg lett, erőtlenül egy át nem aludt éjszaka után nem sok esélye maradt bizonyítani tehetségét. Budán a Trencsényi utcában laktak, akkoriban ez a környék még koránt sem volt beépítve, volt hol rohangálni, fára mászni, szánkózni, bunyózni vagy elszabadult kutyákkal viaskodni a városból gyalog hazafelé, mintegy „sportolni”.
Az ifjú evezős édesapja nyomdokain
Nem is csoda, hogy megerősödött ifjúként az evezős sportban találta magát apja, Varró Imre mesteredző irányítása alatt. Akkoriban még tartotta magát az a nézet, hogy az evezést túl fiatalon nem érdemes elkezdeni, meg kell várni míg megerősödik hozzá az ifjak szervezete. A vasárnapi ebéd közben is mindig eveztek. Varró a Dózsában kezdett majd az ottani evezős szakosztály feloszlatása után, 1957-től a Vörös Meteorban folytatta, később az MTK-ban, ahol veteránként fejezte be az evezést. Hétszeres magyar bajnok volt: egypárevezősben (1952-ben) és dublóban Honti Gyulával ötször, Kádár Istvánnal egyszer. Nemzetközi versenyeken is sikereket ért el, például a lengyelországi Poznanban, ahol negyed hajóval lemaradva ezüstérmesek lettek kétpárevezősben. Ezen a versenyen Harsányi Mária is részt vett válogatottként, akivel 1957-ben házasságot kötött. Két Eb-n is indult, 1956-ban és 1958-ban.
Makacs elszántsággal az orvosi hivatás felé
Pályafutása befejezése után orvos lett. Mivel apját banki foglalkozása miatt „B” listára tették, ez nemcsak őt sújtotta, hanem családját is. A „Rákócziánium” gimnáziumból az egyetemre került, ahol – bár sikeres felvételiket tett – csak harmadszorra vették fel. Ekkor már a tihanyi Biológiai Kutató Intézetben professzora vezetésével komoly kutatási eredményeket ért el, igen szerény körülmények közt élve. Megpróbálták a fogorvosi szakra terelni, de makacsságával belgyógyászként végzett. Ez kitartása végigkísérte az életét, sokszor szinte úgy kellett kivenni a hajóból egy versenyen a célban, mert mindent kipréselt magából. Dolgozott Kétpón, mint körorvos, ahol lovon járta a tanyavilágot a sár miatt, gyógyított a Sportkórházban mint belgyógyász szakorvos és Óbudán, mint körzeti orvos. Később, mikor a Főváros egészségügyét vezette, hajthatatlansága itt is végig kísérte, mert amiben hitt, abban a végsőkig kitartott.
Mint hosszú éveken át aktív sportoló, különösen tisztán látom, milyen veszélyes az a gyakorlat, hogy a versenyzők többsége átmenet nélkül teljesen szakít a sportolással. Azt is mondhatnám, hogy a sportra, a rendszeres, korhoz szelidített sportolásra a középkorúaknak még nagyobb szükségük van, mint a fiataloknak. A fiatal szervezet éppen rugalmassága folytán könnyebben kompenzálja a környezeti ártalmakat, mint a fokozatosan elhasználódó, elfáradó idősebb szervezet. Az evezés, más, ciklikus mozgású sportokhoz hasonlóan, különösen alkalmas az idősebbek egészségének megóvására.” (Népsport 1975.okt.16-i sz., Pap Kori: Old boy evezősök – nem vén evezősök c. cikk)
“„
Magasugróvá lett fiának emlékei az evezősökről
Fia, Varró Gábor így elevenítette fel a múltat. "Voltam evezősversenyt nézni a Margitszigeten, Csepelen, és Tatán. Gyerekként nagyon szerettem a Margitszigeten ugrálni, tetszett a Duna, hatalmas evezősélet volt, izgalmas volt a deszkák alatti víz a csónakházi tanmedencében, azt hiszem, kasztninak hívták, viszont az öltözők izzadságszaga nem vonzott, főleg nem a húzódzkodás, és a kötélmászás. Csepelen a Dönci motoros volt a kedvencem, gyönyörű fa motorcsónak volt, itt láttam hajóépítőt, aki szegecselte, csiszolta, lakkozta a készülő vagy javítandó hajókat, cserélte a vásznat a légrészekben. Luftkaszni? Az evezősöket úgy lehetett messziről megismerni, hogy a lábukon hátul van két fekete olajpötty. A vízen egymásnak egy éles „PIÍÍÍ”-kiáltással üzentek. Keményen szurkoltam szüleimnek megpróbálva túlkiabálni a hangosbemondót, csak én nem tölcsért csináltam a kezemből, hanem a szájam elé tettem. Barátaimnak büszkén meséltem, hogy evezésben a Vörös Meteor még a Fradit is legyőzi!"
Forrás
Fia, Varró Gábor visszaemlékezése és adatközlése.