Somóczy

Lóránt

A magyar vízilabdatörténet egyik legendás alakja, jóllehet nem tartozott a nagy bajnokok sorába játékosként, és edzőként sem ért el világraszóló eredményeket – mégis, nevelőedzőként, játékvezetőként, és nem utolsósorban egy vízilabdás tankönyv szerzőjeként kitörölhetetlen nyomot hagyott a sportágban. Somóczy Lóránt a MAC, majd 1942-től haláláig a MAFC együttesében szerepelt, utóbbiban játékosként, edzőként (1948-ban játékos-edzőként, s lett bajnoki ezüstérmes a csapattal!), majd szakosztályvezetőként. Kilenc alkalommal játszott a felnőttválogatottban, tagja volt az 1937-ben főiskolás világbajnoki címet nyerő együttesnek, majd tíz évvel később edzőként ő maga vezette újabb vb-aranyig az egyetemistákból álló csapatot. Utóbbi soraiban egy bizonyos Gyarmati Dezsővel, akivel már korábbról ismerték egymást, mivel a tehetséges ifjú a MAFC edzéseit látogatta, ám sehogyan sem bírt megbarátkozó Somóczy doktor stílusával. Merthogy az egyébként jogi végzettségű maestro az uszodán kívül hadbíróként tevékenykedett, és nem igazán tudott anélkül létezni, hogy ne különféle tirádákkal fűszerezze mondandóját.

Ahogy a nagy korszakok örök krónikása, Peterdi Pál írta róla egyszer: „Megőrült a pólóért és kitűnő edző volt. Túlfűtött pofa, vékony hangon ordítozott az edzéseken, de mindig viccesen: ’Hülye-vidéki-állat-barom-óbudai-ministránsgyerek!...’ Érted? Hajtottunk és röhögtünk közben. Ez volt a munkamódszere.” Somóczy doktor ezzel párhuzamosan játékvezetőként is közreműködött – itt is legendás történetek keringtek róla. Fiatalon Szolnokon fújt egy meccset, és hogy az egyre fenyegetőbben viselkedő nézőket visszatartsa a további hangulatkeltéstől, a magánál tartott szolgálati fegyverével a levegőbe lőtt – a sokat idézett anekdota szerint a meccs hátralévő részét teljes nyugalomban töltötték a fanatikusok a lelátón… (Idősebb korában pedig egyedi módszerekkel tartott rendet a medencében, egyik klasszikus „szóbeli” ítélete a játék helyett egymással foglalkozó pólósok irányában így szólt: „Az a négy kiáll.”) Az uszodában csupán Somaként ismert szakember egyébként harminc éve tevékenykedett az edzői pályán, míg végül a TF-en elindult a szakedzői képzés, így immár szakirányú diploma is került a kezébe. Érdekes visszanézni, hogy annak idején miként beszélt ezekről az esztendőkről: „Tény az, hogy a vízilabda közvetlen szakanyagából nem sokat kaptunk. De hát eltöltöttünk húsz-harminc, többé-kevésbé eredményes esztendőt a parton, a technikai részt ezalatt csak-csak megtanultuk valahogyan. A TF-en eltöltött három év legfőbb nyeresége szerintem, hogy formát és keretet adott a szakmai tudáshoz. Rendszerezésre tanított bennünket. Megtanultuk helyükre tenni a dolgokat. Sokszor figyeltünk fel: ezt eddig is így csináltuk, csak éppen nem tudatosan, ösztönösen inkább. Dehát ez kétélű módszer. Lehet, hogy valamit ösztönösen jól csinál az ember, másvalamit – éppoly fontos dolgot – ösztönösen rosszul. A TF-en felszedett ’tudományosság’ nálunk már egyszer s mindenkorra kizárja a véletlen szerepét. És most – ha már így belelendültünk – nem akarunk megállni. A szövetségtől azt várjuk, hogy segítsen minket a külföldi szakirodalom tanulmányozásában. Ez megkönnyítené a tanult elvek gyakorlati alkalmazását. És persze... várjuk a méltó feladatokat is.”

Soma bácsi igazából a MAFC-nak szentelte a mindennapjait azután is – egyik tanítványa később arról írt, hogy külföldi túrákon a fiatal játékosoknak nem csupán a múzeumlátogatásokat tette kötelezővé, de előírta, hogy kint a híresebb gyűjtemények látogatása kapcsán kiselőadásokkal készüljenek – , majd írt egy tankönyvet, és a hetvenes évektől már maga is oktatott a TF-en. Többek között Faragó Tamás is nála tanult, így igazán autentikusan tudott beszélni arról, milyen nagyszerű szaktekintély volt Somóczy doktor. “A legnagyobb hatást Soma bácsi, azaz doktor Somóczy Lóránt tette rám. Edzőm nem volt, a TF-en tanított. Igazi úriember, a magatartása, a stílusa lenyűgöző. Abból a kézenfekvő tényből indult ki, hogy a szülők mellett az uszodának, az edzőnek is mindent meg kell tennie azért, hogy a gyerek tudjon viselkedni, használja az eszét és tisztelje azt, ami valóban tiszteletre méltó. Aki ezt megtanulja, azt az uszoda, az uszodai emberek mindig befogadják, és ha kell, segítenek neki. Én akkor vízilabdáztam, amikor nem az volt a fontos, hogy milyen játékos vagy, hanem hogy ne legyél hülye. Ma már nem olyan nagy hátrány, ha valaki hülye, mintha az lenne az alapelv, hogy ’Nem baj fiam, ha nem érted, csak csináld jól...’”

Épp ezért tragikus, hogy még hét évtized sem adatott meg a kiváló szakembernek. Mint oly sokakat, őt sem kímélte a kommunista rezsim: miközben a világháború utolsó éveiben számtalan embernek segített megszökni, mielőtt elhurcolták volna őket, majd hadbíróként a nyilasok elítélésében közreműködött, a Rajk-perben nem volt hajlandó szerepet vállalni, emiatt internálták. Két-három évre teljesen eltűnt az uszodából – amikor visszatért, senkinek nem beszélt arról, mi történt vele. „Egyszer eltört a lába a Mátrában” – ez volt a gyakran hallott mondat annak kapcsán, hogy feltűnően sántított. Mindez a recski munkatábor szörnyűségeit igyekezett elfedni, merthogy ott ment tönkre az egészsége. Van, ahol combcsont-törést említenek és rossz forradást, másutt azt olvasni, hogy egy átfúródott vakbél, és az abból induló, majd a csípőízületére húzódó gennyes fertőzés miatt kellett protézist beültetni neki. Ő azonban így, bicegve, hol botra, hol tanítványaira támaszkodva dolgozott, bíráskodott rendületlenül, még a montreali olimpiára is kiutazott. Idővel azonban erősödtek a fájdalmai, ki kellett cserélni a protézist, ám annyira elhasználódott a csontozata, hogy a műtét nem hozta meg a kívánt eredményt, ő pedig nem kért többet a kínokból. „Megszökött a kórházból az egyik délelőtt, hazament, írt egy búcsúlevelet, fölvette a MAFC-melegítőt, a MAFC-köpenyt, kimászott az ORFI hatodik emeletére, a tetőre, és onnan nézte, hogy a Császárban hogyan edz a MAFC és másfél óra múlva leugrott... Dömötör Zoli meglátta az ablakból és ordított: ’Soma, ne! Soma, ne!...’ Szóval hátborzongató... Azt mondják, már ugrás közben meghalt a levegőben, de mégis...” – szól Peterdi Pál megrendítő visszaemlékezése. S végül még az egyik nekrológ részlete álljon itt, emléket állítva Somóczy doktornak: „Halálesetkor azt szokták mondani, pótolhatatlan veszteség érte a sportágat. Nos, Somóczy Lóránt halálával a szó szoros értelmében ez történt. Mert lehet, hogy Soma bácsi nem volt az a játékos, akit istenítettek, de ő volt a magyar vízilabda élő lelkiismerete. Semmi más nem érdekelte, csak a sportág, annak jövője. Ezért ügyködött, ezért küzdött harcolt, félretéve saját, jól felfogott érdekét s mindent. Mert az élete volt az uszoda, az élete volt a sport. Vállalt mindent, alsóbb osztályú csapatnál edzőséget, a legképzettebb edzők képzését egyaránt, de ha azt mondták volna, hogy a vízilabda érdekében holnap a medencét kell takarítania, akkor sem mondta volna: nem. A sportág sok olimpiai, Európa- és világbajnokkal rendelkezik. De olyan sikeremberrel nem, aki ne hajtott volna fejet tisztelettel akkor, amikor Somóczy Lóránt mondott véleményt. és korholása, vagy dicsérete mindenki előtt szent volt.”