Laky

Károly

Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a BVSC mestereként vívott ki magának egyre komolyabb rangot. Az általa preferált, merőben új játékstílust csak „hajrávízilabdaként” emlegették az uszodákban, bár ő maga irtózott ettől a kifejezéstől. Azt hajtogatta: csakis állandó helyváltoztatással és úszással lehet jó eredményt elérni. A klubot gyakorlatilag egyszemélyben virágoztatta fel – volt olyan időszak, amikor nem csupán a pólós csapatokat edzette (a felnőttek mellett az utánpótlást is), de klubelnökként az adminisztrációt is intézte. A sors nem akarta, hogy játékosként nagy címeket nyerjen – Komjádi Béla a jövő legnagyobb reménységei között tartotta számon, ám amikorra Laky beérett, épp a második világháború dúlt, azaz ideális korba érve, 1940-ben, de különösen 1944-ben a túlélésért küzdött az ötkarikás dicsőség helyett. Maradt az edzősködés, és itt az alapoktól építkezett; nem utolsósorban a Szőnyi uszoda megépítése is az ő fáradhatatlan kilincselésének köszönhető, avagy senki sem érdemelte meg jobban, hogy a nevét vegye fel a létesítmény.

Amikor 1960-ban „mindössze” bronzérmes lett együttesünk a római olimpián – holott az ’56-os vérveszteség ellenére minden jel arra mutatott, hogy egymás után harmadszor is simán révbe ér majd a társaság –, a kudarcként elkönyvelt eredmény miatt váltani kellett. Az idősebb generációt képviselő pólósok akarata ellenére a sportvezetés Lakyra bízta a válogatott irányítását. A hangadók egy ideig tűrték, hogy minden addiginál komolyabb edzéseket vezényeljen, aminek köszönhetően persze újra indult a sikerkorszak, amit a lipcsei Európa-bajnokság és a mini vb-nek számító Trofeo Italia sima megnyerése is igazolt. Ám az idő múlásával a kőkemény úszóedzések egyre kevésbé tetszettek az élő legendáknak: egy alkalommal aztán Markovits Kálmán, a csapat esze és irányítója egy 3000 méteres adag vége felé egyszerűen kiszállt a vízből, majd a parton tüntetően elkezdte fogyasztani a magával hozott szendvicset. Bármekkora klasszisnak számított is, Laky nem tűrte a lázadást, és kitette a csapatból, ezért nem lett háromszoros olimpiai bajnok. A kapitány ugyanakkor tökéletesen látta, mi vezet sikerre az új korszakban, amikor bejött a csere lehetősége (addig egy meccset ugyanaz a hét játékos játszott végig); azaz egy szakvezető sosem látott hatásfokkal nyúlhatott bele egy mérkőzés alakulásába a cserékkel. Így a frissesség és a sebesség minden addiginál fontosabbá vált. Tokió ennek ellenére nem volt az előző évekből elvben következő diadalmenet, Laky később úgy emlékezett rá vissza, hogy azt az olimpiát kétszer veszítették el, mielőtt megnyerték volna. Előbb a jugoszlávok elleni rangadót 0:3-ról mentették 4:4-re, így – akárcsak 1936-ban, majd 1952-ben – a gólkülönbségen múlt az aranyérem. Az oroszokkal, akiknek már nem volt esélyük, így is csupán 2:2-re álltunk három negyed után, azaz öt percünk maradt arra, hogy legalább három gólt lőjünk és egyet se kapjunk (akkoriban ennyi volt egy játékrész). Laky végül azzal nyert, amivel a BVSC-ben operált – az idősödő legendák, Gyarmati Dezső és Kárpáti György helyett az általa amúgy is preferált fiatalokat dobta harcba, és Dömötör Zoltán, Felkai László és Rusorán Péter lendületével már nem tudtak mit kezdeni a szovjetek.

A négyéves veretlenség és az olimpiai diadal, Markovits Kálmán nem feledte a sérelmeket és elsőrangú kapcsolatait latba vetve kiharcolta, hogy őt nevezzék ki Laky helyére (amit egy Eb-5. hely és egy olimpiai bronz követett...) A leváltott kapitány – bár hivatalosan „saját kérésére mentették fel” – azonban egy pillanatig nem busongott, visszatért imádott BVSC-jéhez, ahol csattanós válaszként a történtekre megtörte az óriásklubok hegemóniáját és 1966-ban, az egyesület históriájában először megnyerte fiaival a magyar bajnokságot. A siker titka a taktika mellett a családias hangulatban rejlett. A közösségkovácsoló gombócpartikról még évtizedek múlva is legendákat regéltek azok, aki meghívást kaptak a Laky-lakba – bár fejenként húsz szilvás-gombócra volt kalkulálva egy-egy pólós fejadagja, és így alkalmanként 500 gombóc készült, akadt egy alkalom, amikor elfajult a viaskodás. „Életem egyetlen sporteseménye volt, ahol holtversenyben győztem Markovits Kálmánnal. Negyvennyolc szilvásgombócig jutottunk” – idézte vissza a hőskort mosolyogva, és itt azonnal varrjunk is el egy szálat: igazából sohasem haragudott egykori játékosára, aki már a 40-es években is a keze alatt pólózott a Madiszban. Egyáltalán: Laky sosem volt haragtartó, mint ahogy játékosai is imádták – Bolvári Antal gazdag pályafutása legkedvesebb edzőjének tartotta, noha ő sem került be a 64-es csapata, és kétszeres bajnok maradt.

Idővel Kubába hívták, ám itthon ameddig tudtak, keresztbe tettek neki – aztán amikor Fidel Castro személyesen járt közbe a magyar pártvezéreknél, pillanatok alatt megnyílt előtte az út, és hamarosan sosem látott magasságokba emelte a karibiakat. A csúcsponton, az 1975-ös cali világbajnokságon negyedik helyen zártak, történelmi aranyérmet szereztek a Pánamerikai Játékokon az Egyesült Államok legyőzésével, idővel csupán „Castro kedvenc magyarjaként” emlegették. Évtizedekkel később is elhomályosodott minden kubai tekintet, ha a nevét kiejtették pólós körökben. Itthon ennek ellenére többé nemigen osztottak neki lapot – különutassága miatt időnként figyeltek tanácsaira, edzőként azonban még a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, a sportág legsötétebb honi időszakában sem akarták már a kispadok közelében látni. Őt azonban senki és semmi nem tudta kizökkenteni, a Kubában megtalált új szerelem, a tenisz imádata nyolcvanon túl is elkísérte; csak az uszodáktól tartotta magát távol, ami a történetét ismerve sajnos cseppet sem csodálható. Hogy ez mennyiben játszott szerepet súlyos betegségének kialakulásában, csupán találgatni lehet – igaz, így is szép kort megélve, 87 esztendősen hunyta le a szemét. Neve végül a többi, olimpiai sikert elért kapitányéval együtt jóval halála után kikerült a margitszigeti márványtáblákra – bár inkább ezt a gondolatát kellene kőbe vésni, és megmutatni minden edzőnek: