Kemény

Ferenc

„Egy utánpótlásedzőnek az a dolga, hogy jó játékosokat neveljen, nem pedig az, hogy jó csapatot csináljon – vallott egyszer ars poeticájáról. – Egyszer egy serdülőszinten mindent megnyerő gárdából senkit sem vettem be, a tréner eleinte nem értette. Kénytelen voltam elmagyarázni, hogy őt tudnám válogatni a fantasztikus kvalitásai miatt, amiért a rengeteg szürkéből jó együttest kovácsolt. A válogatottban viszont a színesek mellé színesek kellenek, nem szürkék. Megértett. Állítom, minden edzőnek el kellene töltenie két-három évet egy gyerekcsapat kispadján. Anélkül nem lehet az igazi. Épp ezért nem veszem komolyan azokat, akik úgy bírálják az utánpótlás-nevelést, hogy sohasem foglalkoztak fiatalokkal.” A sors úgy hozta, hogy Kemény Ferenc a fiatalok nevelésében teljesedett ki, akiket aztán felnőtt korban a fia, Dénes vitt el a csúcsig. A maestro egyébként kiváló kapusnak számított az ötvenes évek magyar pólójában: akkor ob I-ben játszani, pláne kapusként önmagában eredmények számított, a sportág második aranykorában hemzsegtek a világklasszisok.

Saját bevallása szerint a hatvanas évek edzőóriása, a négy éven át veretlen, végül Tokióban olimpiai aranyérmet nyerő válogatott kapitánya, Laky Károly volt a legnagyobb hatással pályafutására. „Meghatározó szerepet játszott az életemben, valamilyen értelemben a mentorom volt. Kétszer is sokat segített. Először, amikor betett a Műegyetemre, holott eszem ágában sem volt továbbtanulni, sokkal jobban szerettem az uszodában lenni, focizni vagy bármi mást csinálni. Másodszor pedig, amikor elment Kubába, és rám bízta első csapatomat. Laky szaszerolta ki – a sok rossz dumából, amit a kapuból nyomtam neki –, hogy van érzékem az edzősködéshez. A Műegyetemmel kapcsolatban utólag jöttem rá, döbbenetes hiba lett volna, ha nem megyek tanulni.” Mérnökként is dolgozott, közben 1970-től tíz éven át a Spartacusban vezényelte a tréningeket, majd néhány évig az OSC-ben, három szezonon át a Fradiban, mielőtt 1985-ben szövetségi edzőként a korosztályos válogatottak mellé került. Eleinte másodedzői szerepkörben számítottak rá, majd amikor 1989-ben Faragó Tamás hirtelen felindulásból lemondott a kapitányságról, Szivós Istvánnal párban átvették a junior Eb-re készülő válogatottat, amely aztán egészen elképesztő menetelést bemutatva aranyéremig száguldott Isztambulban. A jugoszlávok elleni finálét 3-7-ről fordította meg az ifjú had, melyet olyan tehetségek repítettek, mint Benedek Tibor és Varga Zsolt... Miután Szivóst a rendszerváltás a Fradi elnöki székébe repítette, Kemény úgymond abszolút főnökké vált a honi utánpótlásban, neve pedig összefonódott egy páratlan sikerszériával. 1992-ben, Sopronban ismét junior Eb-t nyert csapatával, hogy aztán 1993-tól összeálljon a keze alatt az a gárda, amelyre azóta is élete fő műveként tekintenek. Idővel csak Dream Team néven emlegették a csapatot, az 1975-76-os generációt, melynek tagjai – többek között Kásás Tamás, Molnár Tamás, Fodor Rajmund, Steinmetz Barnabás, Kiss Gergő – hamarosan a sportág állócsillagaivá váltak. Az elnevezés arra utalt, hogy az amerikai kosarasokhoz hasonlóan nem lehetett őket legyőzni: a három év során 66 meccset vívtak, amiből 65-öt megnyertek, és csupán egy végződött döntetlennel (egy felkészülési tornán, amikor Kásás, Fodor és Varga Tamás a felnőtt-válogatottal készült 1995-ben). Azt a gárdát gyakorlatilag senki sem tudta megszorítani, a döntőiket is 4-5 góllal nyerték, 1993-ban ifi Eb-t, 1994-ben junior Eb-t, 1995-ben pedig – a magyar vízilabda történetében először – junior vb-t nyertek.

Erről a négy év alatt négy aranyérmet „termő” időszakról később is szívesen mesélt. Az 1992-es diadal kapcsán született meg az egyik legtöbbet idézett mondata: „Gyerekek, ha egy olyan lövésből gól lesz, ami nem megy kapura, hívjatok fel, be leszek kapcsolva.” Amit aztán bővebben is kifejtett: „Egyetlenegyszer sikerült elérni edzői pályafutásom során, hogy úgy készüljünk, ahogy elképzeltem. A soproni junior Európa-bajnokság előtt három hónapunk volt, és ennyi idő keserves munkája kellett, hogy elérjem, a lövés csak kapura mehet. Aki fölé vagy mellé lőtt, azt elküldtem a kapu mögé pillangózni. Nem sokat, hat-nyolc hosszt... A végén a nyolc meccsen összesen négy lövés nem találta el a kaput. Ez azért is fontos, mert megfigyeltem, az a csapat nem lő gólt, amelyiknél nincs ott a labda...” Ami pedig a Dream Teamet illeti, a Kásásékkal elért elképesztő szériáról utóbb így emlékezett meg: „Arról a csapatról nekem nem is az jut elsősorban az eszembe, hogy egyszer sem kapott ki a három év alatt, hanem hogy mindenkinél jobban akarta a győzelmet. Édes gyerekek voltak, imádtak valami újat csinálni. Valósággal igényelték a sosem látott variációkat. Tőlünk lehetett először emberhátrányban egyes letámadást látni, a veenendaali ifi Eb döntőjéig csak délelőttönként gyakoroltuk, aztán bevetettük. Kellett, mert szépen fújtak a bírók, az első negyedben mindjárt hatszor kerültek előnybe a horvátok. Mindet kibekkeltük ezzel a formációval. Ha akkor kettő vagy három bemegy, ki tudja, talán veszítünk, és minden más... Vagy a dunkerque-i juniorvébére kitaláltuk a külső íves védekezést az akkor kipróbált kispályás változatra, mint ahogy nálam játszott egy csapat először szélről behúzódó második centerrel, míg az általam totális kockának nevezett teljes zónát kilencvenegyben dobtuk be először. Egy potyagólon múlott, hogy az nem eredményezett finálét a juniorvébén... De muszáj ezt leírni? Pláne az én számból. Rosszul hangzik, nem?”

A következő generációkkal is remek eredményeket szállított, igaz, hasonló parádét már nem tudott végigvezényelni: a Szécsi Zoltán-Kiss Gergő-Kiss Csaba féle 77-78-as generáció három ezüstérmet szállított, igaz, ott a legelső állomáson egy botrányos ítélet okozta a vereséget, a jugók elleni finálé hirtelen halálban dőlt el, ahol a görög bíró labda nélkül állította ki a magyar védőt az elöl egyedül maradt Aleksandar Sapicról... („Nem vigasztalt, hogy évekkel később egy fogadáson térden állva kért tőlem elnézést...”) 1997-ben még a Szivós Márton-Steinmetz Ádám fémjelezte együttessel újra csúcsra ért Mariborban, amiről utóbb úgy beszélt, mint edzői pályája egyik legnagyobb diadaláról, mert a jugoszlávok akkor jobb játékerőt képviseltek. Végül az a gárda 26 megnyert meccs után az 1998-as junior Eb elődöntőjében vereséget szenvedett, majd a bronzmérkőzésen is vereséget szenvedett, ezzel megszakadt Kemény dobogós szériája. Végül maga a mester döntött úgy, hogy hátrébb lép – 2000-ben, amikor Dénes fia 24 év után olimpiai aranyérmet hozott az egykori, bár inkább már a felnőttek között is Dream Teamnek számító géniuszokkal, Ferenc szakmai igazgatóként dolgozott tovább a sportágban. 2014-ig játszott aktív szerepet, azután úgy döntött, ideje teljesen visszavonulni; az utóbbi években az oly sokat látott dobogókői házban éli a csendes mindennapokat, túl a 90. születésnapján.

Megannyi kiváló játékos formálásán túl sziporkázóan szellemes mondásai és mély gondolatiságról tanúskodó nyilatkozatai alighanem örökre fennmaradnak. Előbbieket klasszikusként idézgetik még mostanság is a medencék partján, mint a fenti, kapuralövéssel kapcsolatos bölcseletet. Íme még néhány mutatóban: „Ami a legfontosabb: a kapus lábbal tapos, és kézzel véd. Lehet fordítva is, de az már műúszás.” (Általános bölcsesség) „Akinél nincs labda, az ne lőjön!” (A Dream Team alaptaktikája) „Én még ma is úgy forgatom az élettankönyvet, mint kurva a liliomot.” (A szakmai követelményekről) „Aranyos gyerekek, imádom őket. Különösen, amikor két testhossz fórral úsznak kapura.” (A 77-78-as korosztályról) „Mondtam Szecskának, legalább fuss ki a kapuból, és szerelj, ha már védeni nem tudsz.” (Az ifjú Szécsi Zoltánról) „Ez az új centergyerek valami félelmetes... A lábtempója hihetetlen, folyamatosan kötésig van a víz felett. Ám amint labdához ér... Hát az úgy jár a kezében, mint a golyók a Lottóshow-ban...” (Szakvélemény) „Lehet, hogy a másik meccs unalmasabb lesz, viszont addig sem kell otthon lenni.” (Úgy egyébként) „A világ összes nőjét nem szerezheted meg, de törekedned kell rá.” (Tanács a korosztályos újoncoknak)

És akkor álljanak itt mementóként a bölcs megállapítások a vízilabdáról és az élet nagy dolgairól. Például arról, hogy kell-e pszichológus egy csapat mellé. „Ha egy edző nem ismeri úgy a játékosát, hogy nyitott könyv legyen előtte, az nem edző. Ez nem azt jelenti, hogy nem kérhet tanácsot szakembertől, de az az igazi, amikor az edző elölről-hátulról, alulról-felülről ismeri a gyereket. A gyerek lehet már kétszeres olimpiai bajnok, nekem akkor is a gyerekem marad.” A nagybetűs szakmáról és a képzésről: „Nem értek egyet a jelenlegi helyzettel, hogy két év alatt el lehet valamit végezni, mert bitang magas lehet a színvonal az edzőképzésen, amikor én adok elő, de a tízszemeszteres Testnevelési Egyetemet nem pótolhatja semmi. Rendben van, konkrétan a vízilabdáról sok újat már nem lehet hallani – addig lehetett, amíg én tanítottam... –, sok egyébről viszont igen. Ott van például az élettan, egy edző legyen tisztában mindennel, tudja, milyen a gyerek terhelhetősége. Továbbá kötelezővé tenném mindenkinek az úszást. Nem az úszásoktatást, ahol két-három hétig tanítják a gyerekeket, hanem az úszást. Két és fél literes tüdőkapacitású labdarúgók kergetik a labdát a pályán, dió nagyságú szívvel?! A vízilabdásoknak öklömnyi nagyságú szívük van, nem is beszélve a keringésükről. Egy életen át hazudtam azt a szülőknek, ha uszodába jár a gyerek, tíz centivel magasabb lesz. Sosem tudtam meg, hogy igaz-e... De feltehetően kisebb egyikük sem lett!” Ötvenhatban kalandvágyból itthon maradtam, mondogatta mindig, és amikor a kilencvenes években, a rendszerváltás után elkezdett sok minden szétmállani, felemelte a mutatóujját. „Ebben az országban nem lehet unatkozni. Az a legnagyobb baj, hogy eltűntek a kapaszkodók. A Tízparancsolat legminimálisabb értékei kezdenek véglegesen kikopni az életünkből. Épp ezért lenne fontos megőrizni a vízilabda szigetjellegét. Száz éven át a legordasabb időben is sikerült. Somóczyék negyvennégyben felvették a nyilaskeresztes karszalagot, és kihozták a zsidó pólósokat a gettóból. Aztán a meccsen összeverték egymást, de az egészben volt valami disztingváltság. Vigyázni kell, nehogy ez az elegancia kivesszék a játékból.” És végül: „Vízilabdázónak lenni Magyarországon mindig is rang volt. Meg egy kicsit misztikus valami. Mi vagyunk ennek a nációnak a jól fésült csibészei. Még ha ez az én számból furán hangzik is... ”

Zárásképp pedig álljon itt kedvenc játékosa, Kásás Tamás véleménye, továbbá fia, Dénes néhány mondata. „Ami először eszembe jut Fecsó bácsiról, hogy mennyire szeret minket – mondta róla Tamás. – Ez elég szentimentálisan hangzik, de különleges kapcsolat van közöttünk ifikorunktól kezdve, amikor ő volt a szövetségi kapitány, és a vezetésével mindent megnyertünk. Fiatalos volt a viselkedése, a hozzáállása és nagy strici volt. Ő mondta ránk mindig, hogy nagy stricik vagyunk, de ő volt a legnagyobb. Könnyű volt vele, értett a nyelvünkön, imádott velünk dolgozni, mi meg általában végre tudtuk hajtani azt, amit kitalált. Mindig tudta, hogyan kell hozzánk szólni, amikor szigorú volt, akkor sem tudta palástolni, szeret minket. Azt a mondását például, hogy félig berúgni kidobott pénz, azóta is használom – ami egyébként elsősorban arra vonatkozott, hogy csináljunk bármit, azt csináljuk maximálisan.” És végül minden idők legeredményesebb magyar vízilabda-kapitánya, a fia, Kemény Dénes: „Sok mindenben más voltam, jobban tudtam az érzelmeimet fékezni bizonyos pillanatokban, ő több emóciót hagyott a döntéseiben, de ettől még nagyon sikeres volt. Amikor a főnöke lettem, nem különösebben örültem, nem szerencsés bizonyos dolgokat összekeverni. Ahogy a gyerek türelmetlen tinédzserként a szülőkkel, kicsit én is türelmetlenebb voltam vele, mint más kollégákkal. Igaz, egyszer kijelentette, bármit is mondok, bármit is teszek, akkor is a fia vagyok. Ha valaki, ő biztos megbocsát. Bár játékosként túlléptem az ő eredményein, mindketten sokkal többet értünk el edzőként. Azt kívánom mindenkinek, hogy ha eredményes és kiemelkedő játékos volt, tartsa a szintet, ha meg nem, abban az arányban tegyen hozzá a magyar és a nemzetközi vízilabdához, ahogyan Fecsó tudott hozzátenni később. Amíg az emberben van energia, fantázia és alázat, addig szolgálja azt, ami a szerelme. Egy pólósnak nem lehet más szenvedélye, mint a póló."